A Japánba indulásom napján kb. mindenhez lett volna kedvem, csak Japánba menni nem. A legszívesebben azonban vb döntőt néztem volna Ouchy-n. Én azonban a vb döntő idején éppen Isztambulban szálltam át a Tokióba tartó járatra. Mivel az átszállásra volt két órám, ezért eldöntöttem, hogy megnézem az első félidejét a meccsnek. Szóval az isztambuli repülőtéren rekord gyorsasággal sikerült megtalálnom az egyetlen kocsmát, ahol tv-n közvetítették a vb döntőt. A kocsmában egyetlen egy szék volt üresen, két angol társaságában. Általában nem szoktam férfiakat leszólítani- kivéve, amikor eltévedek- mondjuk az meglehetősen sűrűn megtörténik velem- de most simán odamentem hozzájuk és megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e és mielőtt válaszoltak volna már letettem a fenekem a székre és elkezdtem eszegetni az asztalon levő mogyorót, amiről feltételeztem, hogy az közös. Azt hiszem, nem voltam túl szimpatikus nekik, egészen addig, amíg egyértelművé nem vált, hogy én nagyon az argentinoknak szurkolok. (Persze, hogy az Messiéknek szurkolok- pont azért választottam a Turkish Airlinest a közvetlen járat helyett, mert Messi ezt reklámozza - és méghogy rám nem hatnak a reklámok, de hatnak, amennyiben Messi van a reklámban :) Hál égnek ők is- szóval megtört a jég, olyannyira, hogy úgy voltam vele, ha nem hajlandó kiszolgálni a pincér, én bizony belekortyolok valamelyik sörébe, mert marha szomjas vagyok erre a sok sós mogyoróra. Azonban a két angol férfivel való barátkozásomnak a szünetben vége szakadt, mert kénytelen voltam elindulni Tokióba tartó járatomra.
Yokohamaban másnap volt az én szekcióm, ahova gyakorlatilag alvás nélkül érkeztem, mert hogy kora reggel volt, meg előbb el kellett indulnom, hogy ugye oda találjak. A konferencia óriási volt, de az első pillanatban összefutottam egy német lánnyal, akit Svájcból ismerek egy workshopról. Utána megismerkedtem egy német kutatóval a szekciómból, és mindketten elhívtak, hogy ünnepeljük meg, hogy a németek világbajnokok lettek. Próbáltam kihátrálni, de mivel rajtuk kívül senki mással nem találkoztam és egyébként meg jófejeknek tűntek, így beadtam a derekam. Azért egy picit kétszínűnek éreztem magam, hogy egy 24 órával ezelőtt, még két angollal szurkoltam egy jóízűt a németek ellen Isztambulban, most meg két némettel ünneplem meg, hogy világbajnokok lettek Yokohamaban. No, de tényleg senki mást nem ismertem rajtuk kívül, a németek meg már úgyis világbajnokok lettek és most már egy másik kontinensen vagyok, szóval úgy döntöttem, ez belefér.
Előre megbeszéltük, hogy olyan helyre megyünk, ahol beszélnek angolul, vagy van angol étlap, de ha egyik sem, akkor vannak képek az ételekről. Egyébként 3 dimenziós műanyag ételek szolgálnak szinte minden helyen modellként, hogy tud, mit fogsz enni. Szerintem nekünk sikerült a város egyetlen olyan éttermét megtalálnunk, ahol nem volt 3D-s látványterv az ételekről, sem angol menü és senki nem beszélt angolul.
A sörrendeléssel valahogy boldogultunk – mert a német srác ismerte a leghíresebb japán söröket. A sörhöz kaptunk valamilyen előételt: zöld színű volt, tányéron hozták ki és növénynek tűnt. Fogalmam sem volt, hogy ezt vajon kézzel kell enni vagy már pálcikával. De hogy biztosan ne nézzenek bunkónak itt a helyiek: pálcikával halásztam ki egyet- és gyorsan be is tettem a számba, mielőtt leejtettem volna. Ekkor a pincérnő odaszaladt hozzám és mutogatta, hogy az úgy nem jó. Prezentálta, hogy azt meg kell pucolni kézzel és utána megenni. Szóval benyúltam a számba, kivettem az izét és megpucoltam és úgy folytattam annak megevését. Közben a német sráccal könnyesre röhögtük magunkat, hogy így próbáljon meg az ember nem bunkó lenni. Az ételrendelésre valójában sok esélyünk nem volt, így sushit kértünk. Bár ekkora már azért kezdett sushi undorom lenni (reggelire sushi, ebédre sushi és most megint). Feltételezem, hogy ennyi sushit egy átlag japán nem eszik meg egy évben, mint amennyit én egy 24 óra alatt. Összességében minden marha jó volt, iszonyatosan kedvesek voltak és kb. 25 arigatot (köszönömöt) mondtak nekünk a végén. Szerintem az arigatoval baromi jól el lehet boldogulni Japánban, csak azt kell eltalálnod, hogy hány arigátot kell mondanod ahhoz, hogy ne nézzenek bunkónak. Szóval mi is mondtunk kb. 25 arigatot fejenként elköszönésképpen, közben pedig egyfolytában meghajtod a fejed. Borravalót egyébként fölöslegesen adsz, mert azt úgysem nem fogadják el.
