Már megint kificamodott a bokám, úgy tűnik, ilyenkor szükségét érzem annak, hogy csak azért is mozogjak. Így lelépcsőztem kb. 10 emeletet a Lilas köztől a Rue de la Borde-ra, ahol az Üdvhadsereg boltja található. Ott vettem egy gyönyörű kis faasztalt, hogy ne a földön kelljen tartani a virágomat. Így jobb lesz neki, mert kilát az ablakon és némi fényhez is jut. Biztosan a fény hiányzik neki, mert akkor volt a legszebb, amíg én Magyarországon és Japánban voltam, ugyanis addig az emeleti szomszéd vigyázott rá. És ott jobban érezhette magát, mert az emeleti lakásba több fény jut be, mint az én földszinti lakásomba. A bútorboltban egy kortalanak tűnő, beszédhibás bácsi az eladó (akkor is ő volt, amikor egy évvel ezelőtt az ágyamat vettem itt), aki mindig enged még abból az árból is, ami a bútorokra van írva. Így került a gyönyörű kis faasztalom 10 frank helyett 5 frankba. Szerintem ez egyébként szimpátia alapján megy. A bútorbolt hihetetlen: összevissza vannak elhelyezve a stílusban és állapotban nagyon különböző bútorok egy óriási nagy térben. Nekem úgy tűnik, hogy semmi összefüggés nincs a bútorok ára és értéke között. Gyönyörű szép fából készült fésülködő asztalokat lehet 30 frankért venni. Nekem azonban azt kellett szem előtt tartanom, hogy olyan dolgot vegyek, amit a két kezemmel haza tudok vinni. Különös a bolt hangulata, általában nem szoktam jól érezni magam a bútorboltokban (nem mintha olyan sokat járnék), de itt nagy szívesen elnézelődöm.
A kisasztal megvétele után felmentem a bolt emeletére is, ahol még soha nem jártam. Hasonló hangulatú, mint a bútorbolt alatta, csak itt két idős néni az eladó, akik szerintem nem is pénzért dolgoznak a boltban, hanem jótékonyságból. Ahogy elkezded nézni a különböző stílusú pici tárgyakat, egyszer csak azt veszed észre, hogy kontinensek és történelmi idők között utazol, vannak itt Japánból, Kínából, Dél-Amerikából és Afrikából is használati eszközök, de még Zsolnay tányért is láttam. Mindegyik nagyon hasonló árban: 1, 2 vagy 3 frank kb. mérettől függően minden. Ahogy nézelődtem a kincsek között, gondosan megválogattam -, hogy a sok kincs közül, amelyik mindegyikének valószínűleg végtelen története van arról, hogy hogyan, miként került ide, ki volt az előző gazdája - mire lehet igazán szükségem. Elsősorban a súly miatt kellett visszafognom magam, hiszen már van egy asztalkám így csak pici-apró dolgokat vehetek, hogy a visszautat is meg tudjam tenni a fájós lábammal. Végül is vettem a virágomnak egy türkiz kék cserepet, magamnak pedig egy pici csillag és karácsonyfa alakú mézeskalács szaggatót- ezekre már nagyon régóta vágyom. Találtam egy tortaformát is meg egy pici táskát és egy pulóvert. Mindezekért együtt 15 frankot fizettem. Kifelé jövet a boltból eszembe jutott, hogy egyszer láttam egy interjút Kurt Cobainnal, és azt mondta, hogy tök jó használt boltokban kincsek után vadászni, sokkal jobb egy-egy kincset találni és megvenni, mintha meg tudnád venni az egész boltot. Azt hiszem, pont ugyanazt éreztem én is. Két dolog van a világon, amit nem szeretnék soha, hogy megtörténjen velem a kincsesboltokat illetően. Az egyik az, hogy bemegyek egy kincsesboltba és nincs pénzem megvenni egyetlen egy kincset sem. A másik, hogy bemegyek egy kincsesboltba és van annyi pénzem, hogy az egész boltot meg tudjam venni. Azt hiszem, ez a kettő egyformán szörnyű lehet.
Miközben másztam föl a 10 emeletes lépcsőn a kisasztalommal és a kincseimmel- úgy kalkuláltam, hogy nekem ez a lépcsőzés a bedagadt, fájós lábammal most legalább fél órába telik, így bekapcsoltam a telefonomon a rádiót, a szokásos Radio Rouge-t hallgattam, hogy aközben is fejlődjön a franciám, amikor egyszer csak a Smells like teen spiritet kezdtéle el játszani, amit korábban ezen a csatornán még soha nem hallottam. Szóval nemcsak kincsek vannak, hanem csodák is.
