HTML

Helvét napló

Svájcban (Lausanne) töltött egy évem legfontosabb élményeit mutatom be.

Friss topikok

  • peetmaster: "a Madam/Sir sorrendet használtam, de kiderült, hogy az úgy nem ok" mé'? És a however? az is mé'? (2015.05.17. 02:08) Job hunting training
  • Huffnágel Pista: @Neander: "Úgy gondolom, hogy ez a Férfiak elnőiesedéséről szól (Ice T a "pussyfication, elpinás... (2015.02.23. 07:01) Gondolatok Conchita Wurst kapcsán
  • peetmaster: mivel ezzel a világmegNEMváltással lelomboztál, ezért cserébe beszólok, hogy "volt aki unblock ol... (2015.01.28. 11:48) Academic writing
  • peetmaster: Ezt valamennyire tudom, hogy milyen. Én is éreztem ilyen szürreálisan már magamat. Talán a termész... (2014.12.16. 15:28) A kilátó
  • peetmaster: "Azt hiszem, ez a kettő egyformán szörnyű lehet." Ez nagyon bölcs... (2014.12.16. 15:27) Kincsek és csodák

Címkék

Job hunting training

2015.05.16. 10:27 Helvetia

Részt vettem egy kétnapos job hunting trainingen, amit az egyetem szervezett. Elsősorban azért jelentkeztem rá, mert még soha életemben nem foglalkoztam ilyesmivel; az az érzésem, hogy a magyar oktatási rendszer eléggé mostohán kezeli ezt a területet. Persze az interneten egy csomót lehet róla olvasni, de akkor is kíváncsi voltam rá, és úgy voltam vele, hogy még hasznos is lehet. A training első napját halálosan élveztem. Rengeteg olyan dolgot tanultam a CV és a motivációs levél írásáról, amelyek hasznosak. Pl a CV-t nem iskolák, munkahelyek sorrenddel kezdjük, hanem munkahelyek és utána iskolák. Ha nem tudjuk, hogy kit kell megszólítani a motivációs levélben -így a Dear Sir/Madam megszólítást kell használnunk (ráadásul én már a megszólítást is elcsesztem korábban, mert a Madam/Sir sorrendet használtam, de kiderült, hogy az úgy nem ok)-, akkor tilos Sincerelyvel elköszönni. Ebben az esetben kötelező a faitfully használata. Vannak tiltólistás szavak, amelyek nem kerülhetnek be egy motivációs levélben sem: ilyen például a „however”. És még ezeregy hasonló hasznos dolgot tanultam. Elemeztünk álláshirdetéseket is, hogy megértsük, mit takarnak a szavak és a mondatok- milyen munkatársat keresnek, amikor azt írják, hogy managing skill. Ahogy hallgattam a coachot, egy picit átfutott az agyamon, hogy most még inkább azt érzem, hogy Nyugat-Európában vagyok. Az egyetemen semmi sem tabu, nemcsak lexikai tudást tanítanak, hanem fortélyokat, gyakorlatias dolgokat. Mi kelet-európaiak az ilyesfélére csak valami haszontalan dologként tekintünk, amit jobb esetben megpróbálunk csak úgy ellesni másoktól, amikor éppen jelentkezünk egy új állásra, de biztosan nem az iskolapadban tanuljuk meg.

A második napot viszont egyáltalán nem élveztem. Volt arról szó, hogy kontrolláljuk, hogy mi jelenik meg rólunk az interneten, pl. ne töltsünk fel családi fotókat. Az egyik résztvevő visszakérdezett, hogy a facebookon vannak képek, amelyek őt és a kislányát ábrázolják, akkor ezeket vegye le. A coach mondta, hogy ez a mi döntésünk, de a leendő munkaadónk meg fog minket googelezni és előfordul, hogy látja majd azokat a képeket. A hallgató visszakérdezett, hogy ez baj? Erre a coach azt válaszolta, hogy ha leendő munkaadó rákérdez, hogy a kislányával látja-e a képen, akkor végül is válaszolhatja azt, hogy akkor most a gyenge pontjaimról beszéljek? Valahogy ezt mindenki viccesnek találta, én inkább megdöbbentem, és összetört a tanfolyam iránti csodálatom abban a pillanatban. Úgy voltam vele, hogy most akár Kelet-Európában is lehetnénk, itt szokott hátrány lenni a kisgyerek egy állásjelentkezésnél, de hát úgy látszik nemcsak itt.

Utána szerepjátékok következtek, eljátszottunk az interjús szituációkat. Nekem ment egyéként a leggyengébben, el is szomorodtam, hogy mennyire béna vagyok, valószínűleg semmi esélyem nincs, hogy az egyetemi szférán kívül állást kapjak. Utána meg a networkezest gyakoroltuk, szintén szituációs feladatokban. Azt kellett eljátszani, hogy egy konferencia szünetében vagyunk és van egy csomó ember, és hogy mutatjuk be magunkat egy ismeretlennek. Volt 7 alapkérdés, amire a bemutatkozásunkban választ kellett adnunk (pl: ki vagy, mit csinálsz, hogy csinálod, miért csinálod, kinek csinálod stb.).  No, itt kb. úgy éreztem magam, mintha egy szépségkirálynő választás finisében lennénk, ahol minden jelölt elmondja, hogy meg akarja menteni a világot és az emberiségért teszi, meg hogy másokon segítsen. Én erre képtelen voltam, túlságosan álszentnek éreztem. Így az én válaszom az volt, hogy azért csinálom, mert szenvedélyen érdekel és magamért és magamnak csinálom elsősorban. Nyilván ezzel nem nyertem el a coach tetszését. És amikor már mindenkit kiakasztottam azzal, hogy nem tudok annyira „kreatív lenni”, hogy azt mondja, mert szeretném jobbá tenni a világot, akkor eszembe jutott a kedvenc idézetem Szent-Györgyi Alberttől:

„Amikor a fiatalok azzal fordulnak hozzám, hogy kutatók akarnak lenni, mert szeretnének hozzájárulni az emberi szenvedés enyhítéséhez, én inkább jótékonysági intézményekhez küldöm őket. A kutatás önző embereket kíván, akiket szenvedélyesen érdekelnek a "haszontalan" kérdések, és megoldásukért hajlandók mindent feláldozni, még a saját életüket is".

Szóval én vele értek egyet, és még hozzátettem, hogy ő egyébként Nobel-díjat is kapott, akkor azért a többiek nevettek- és mondták, hogy ez szerintük kellően kreatív. 

1 komment

És mégis mozog a Föld

2015.04.05. 13:34 Helvetia

Svájc három dolgot jelent szerintem a legtöbbünknek: egy gazdag ország, ahol minden drága, de keresetek is magasak (racionálisan gondolkozóknak villan be ez a kép először). Egy szép ország sok heggyel és a Genfi tóval (természetszeretők). Fura rend- és tisztaságmániás emberek, akik precízek és pontosak és mindent konszenzus útján oldanak meg (előítélet-gyártó típusok). Mivel én az utolsó típushoz tartozom, ezért ilyen elvárásaim is voltak velük szemben. Hát a legtöbb kis sztereotípiácskám nem igazolódott be, de sebaj- mert mindezt meg tudom magyarázni azzal, hogy én francia részen vagyok és német svájciakra biztos klappolna. Egy azonban minden körülmények között működik: rend van. Rend van az utcán, a lakásokban (na jó egyet ismerek, ahol nincs, de ők is törekszenek rá :)

Emlékszem, az első héten, amikor odaköltöztem Lucashoz, hazaértem a munkából és sütöttem magamnak tojást. Amikor végeztem a vacsorával elmostam serpenyőmet és tányéromat, miközben láttam, hogy a mosogatóban van még két másik koszos tányér és néhány evőeszköz, így azokat is elmostam. A világ legtermészetesebb dolgának éreztem, hogy ha már ott van akkor egy víznyitással őket is megtisztítom. Valószínűleg ez a nem túl izgalmas történet már rég a feledés homályàba veszett volna még az én fejemben is, ha fél órával később nem ér haza Lucas, aki bekopogott a szobámba, hogy bocsánatot kérjen, amiért otthagyott két tányért, két villát és két kést a mosogatóban és nagyon megköszönte, hogy elmostam őket. Továbbá mondta, hogy azokat nem kellett volna elmosnom és rettentően szégyelli magát. Valójában én éretlenül álltam, hogy mire ez a sűrű bocsánatkérés és, hogy tök röhejes a dolog, mert csak két tányérról volt szó, szóval nem esett le az aranygyűrű a ujjamról és fölöslegesen jár itt nekem Canossát. Később már jobban megértettem a dolgot, hogy itt tényleg számít egy tányérka elmosása is, amikor Lucas egyik barátnőjével éltem együtt. Történt egyszer, hogy egy hosszabb utazás előtt reggeliztem és nem mosta el a tányérom. Nos, a tányér két héttel később piszkosan megvárt, és hogy a lakótársamat ne zavarja, illetve  felhívja a gonosz tettemre a figyelmemet a mikroban tárolta a koszos tányérom ahelyett, hogy elmosta volna. Ennek a fényében már jobban megértettem Lucas egykori Canossa-járását. Azóta ehhez igazítom a viselkedésem és mindig mindent időben elmosok és kitakarítok.

Amíg itthon voltam kiköltözött Lucas a Lila közből az új otthonába és magával vitte a kanapét, amit korábban nekem ígért. Az üres és nagyon koszos nappaliba értem haza. Nagyon szomorú voltam és nem a kanapé miatt, hanem sokkal inkább, mert fel sem söpört és a porcicák halomra álltak a nappali laminált padlóján egyéb oda nem illő tárgyakkal egyetemben, mint például üres zsebkendős csomag, lego darabkák, parafadugó és miegymás. Egyszerűen nem érettem, hogy mi történt. Nem ugyanabba a Svájcba érkeztem vissza, ahonnan elindultam. A magyar barátaimnak sorra panaszkodtam, hogy értsétek meg, nem porszívózott fel. Szerintem full idiótának nézett mindenki tegnap este, hogy mennyit vagyok képes ilyen jelentéktelen dolgon pörögni, minthogy összeporszívózott-e a Lucas mielőtt elment vagy nem. Én viszont még éjszaka sem aludtam, hanem azon járt az agyam, hogy Lucas valamiért haragszik rám, és ezért viselkedett ennyire nem „svájci sztereotípikusan”.

Reggel az első dolgom az volt, hogy feltakarítottam az üres nappalit annyira zavart, hogy Lucas így hagyta, és takarítás után elmentem futni. Éppen csökkent dühöm és szomorúságom Lucas irányába, ahogy végeztem a futással, amikor látom, hogy nyitva van lakás ajtó. Bementem és ott állt Lucas és olyan fejet vágott, mintha kíséretet látna. Nagyon sűrű bocsánatkérések következtek, hogy ő úgy emlékezett, hogy kedden jövök vissza és ma jött feltakarítani és annyira szégyelli magát. És nagyon-nagyon megköszönte, hogy kitakarítottam, nekem egyből jó kedvem lett, hogy megoldott az év legnagyobb rejtélye: most már értem, hogy történhetett meg, hogy egy svájci ekkora kupit hagyott.

Azonban legboldogabb akkor voltam, amikor elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy megbeszéljük, hogy miként adjuk át közösen a lakást az új bérlőnek július 1-én. Lucas mondta, hogy eljön ő is június végén és kitakarítja a lakást, majd gyorsan körülnézett (látszott a fején, hogy azt gondolja magában, ennél azért szebben is ki lehetne takarítani) és hozzátette, hogy a megfelelő módon. Én meg magamban majdnem röhögőgörcsöt kaptam, és úgy éreztem végre ismét helyreállt a világ rendje és nem tévedtem el semmilyen párhuzamos univerzumban- ez itt Svájc!

 

 

Szólj hozzá!

Academic writing

2015.01.27. 23:33 Helvetia

Újra járok francia kurzusra. Mégpedig academic writing címűre. Oh, hát nem azért, mert már ennyire megtanultam franciául, hogy erre lenne szükségem, hanem mert már az összes többi órát felvettem korábban- ezért csak ez maradt. A csoporttársaim mind 20-as éveik legelején járó cserediákok a világ valamennyi részéről. Két tanárunk van, még pedig mindkettő antropológus professzor, akik a nyelvtanítás új módszertanát fejlesztették ki: az antropológia módszertanával fogjuk elsajátítani a francia academic writingot.

Ettől mindenki nagyon izgatott, főleg, mert holnap már terepmunkázunk: bemegyünk a városközpontba és kiscsoportokat alkotva terepmunkát kell végeznünk, hogy várost, amelyet úgy hívnak Lausanne, megismerjük. A mai nap olyan kutatási kérdéseket kellett kitalálnunk, amelyet holnap a terepen megvizsgálunk és a jövő hétre kell elkészítünk egy kutatási jelentést a terepmunkáról.

A kutatási kérdések kitalálásánál teljesen megdöbbentem: a fiatal csoporttársaim, akik között vannak jogászhallgatók, politológusok, művészetszociológiát és sporttudományt tanulok, képtelenek voltak elvonatkoztatni a saját tudományterületüktől: mindenki ragaszkodott hozzá, hogy abban a témában kutat, amit tanul. Ez a kezdetben egyáltalán nem zavart, csak ugye a csoportalkotást nehezíti meg. Akkor lepődtem meg, amikor mindenki valami világmegváltó kérdésre kereste a választ: volt aki en bloc olimpiát akart kutatni, vagy az egész svájci demokráciát megérteni. A két tanár próbálta a diákokat afelé terelni, hogy itt, a várost érintő kérdésekre kellene fókuszálni. A diákok azonban tántoríthatatlanok voltak és az egész világot érintő, de minimum országos szintű kérdéseket kívánnak megvizsgálni egy délelőtt alatt. Szerintem kiült az arcomra a „Jesszusom, ezek hülyék gondolat”, ami a fejemben kavargott ennyi világmegváltó ember között. Ezt abból gondolom, hogy az óravégén odajött hozzám az egyik tanár és azt mondta, hogy Ivett ők fiatal hallgatók, nincs tapasztalatuk, hagyni kell őket hülyeséget csinálni, és majd rájönnek, hogy ez így nem fog menni.

Elfogott az az érzés, hogy tényleg megöregedtem, mert ismerem azokat a dolgokat, amelyeket ezek a kis világmegváltók még nem: nincs végtelen időd és kapacitásod egy feladat elvégzésére. Elég egy pirinyó dolgot felfogni a világból, hogy jó érzés töltsön el, nem kell globálisan mindent megérteni akarni. Valóban én már nem vagyok világmegváltó és tényleg egyszerűen el kell fogadnom, hogy igenis nekik is joguk van megpróbálni. Ekkor a tanárnak az az ötlete támadt, hogy csináljak arról kutatást, hogy ezek a fiatalok egy –egy ilyen ambiciózus kutatási kérdésből, hogyan vesznek vissza és jutnak el majd valami egészen más vizsgálathoz. Nem lelkesített annyira az ötlet, mert én az a korosztály vagyok, aki már nem hisz a világmegváltásban, de azért még drukkol nekik.

Misinek mondtam, hogy azért jó egy kicsit megöregedni, mert jobb tisztába lenni vele, hogy mi a racionális és csak egy ici-picike részmunkaidős világmegváltást bevállalni. Egyedül azt nem érzem fairnek, hogy az érzelmeink nem öregszenek, de Misi szerint ez így teljesen rendjén van. 

1 komment

A kilátó

2014.12.16. 01:13 Helvetia

A kedvenc boltom vásárlói nagyon vegyesek. Vannak nagyon szegények: ruhákat, ágyneműket vesznek; és vannak kincsvadászok, akik nem az olcsó ár miatt járnak, hanem valamilyen különlegességre pályáznak. Az állandó kincsvadász kategóriába sorolom azt a fiatal meleg párt, akik szerintem az összes szombat délelőttöt ott töltik - és kifejezetten lámpákra szakosodtak. El nem tudom képzelni, hogy hány lámpájuk lehet már otthon. Vajon hol tartják a lámpáik, és mit csinálnak velük?  Róluk mindig eszembe jut az egyik barátnőm, akinek a nagybátyja az ő állítása szerint jómódú. Ha egy svájci mond ilyet valakiről, hogy gazdag, akkor az tuti biztos, hogy úgyis van. Na, szóval ez a nagybácsi parfümös üvegeket gyűjt. Egy-egy üres parfümös üvegért akár kontinenseket utazik, hogy vagyonokért megszerezze. Már rengeteg üres parfümös üvege van. Olyan sok van neki és annyira félti őket, hogy Montreux belvárosában megvette egy bank épületét, azzal a céllal, hogy annak páncélszekrényében tárolja az üres parfümös üvegeit. Amikor Montreuxben sétálok, mindig bámulom a volt bank épületét, ami most ingatlanirodaként funkcionál, de a pincéjének a páncélszekrényében üres parfümös üvegek találhatóak. Ennek az információnak a tudatában szeretem Montreuxt – úgy érzem, hogy beavatott vagyok egy titokba. Lausanneben nem tudok ilyen titkokról - nem vagyok beavatott. Egyáltalán nem értem a várost, ahogy a város sem engem, néha azt képzelem, hogy bárhol a világon több keresnivalóm van, mint itt. Pedig általában az itt élők szeretni szokták Lausannet.

Na, jó a karácsonyi kivilágítást azt szeretem. Nem olyan tök unalmas, mint Budapesten a nagykörúton a fákra felvezetett égők, vagy Szegeden a Kárász utcán az épületek közé kifeszített karácsonyi díszek. Itt tényleg ötletesek. Vannak titkos angyalok, amelyek napközben nem láthatóak és este is csak leheletfinom fényük van- annyira sejtelmesek, hogy csak akkor látod valójában, ha nagyon koncentrálsz. Így amikor először pillantod meg a fejed fölött szárnyaló férfi és női angyalokat, egy pillanatra azt hiszed, hogy ők valódi angyalok és csak te látod őket- rajtad kívül senki más. Flonon pedig olvasólámpák vannak felaggatva – és olyan sok és olyan színes, hogy el fog az az érzés, hogy hazamenj, lekuporodj egy olvasólámpa alá és olvass valamit.

Vasárnap a szokásos délelőtti programom volt: futni indultam. Kicsit csöpögött az eső, de ez mondjuk nálam nem hátrány. Nem a szokásos útvonalon haladtam, hanem fölfelé kezdtem futni. Kilyukadtam egy helyen, ahonnan Lausanneból valószínűleg a legszebb kilátás nyílik a hegyekre, a tóra. A kilátó érdekes hely volt: pár méterre házak állnak, amiben feltehetően nagyon jómódú emberek élnek. Miközben a kilátó elégé elhagyatottnak tűnt, amelyet inkább hajléktalan emberek látogathatnak csak. Egyedül voltam. Felváltva néztem a hegyeket és a tavat és a kilátó elhagyatottságát és a szép lakásokat a közelben. Egyszer csak társaságom akadt, ami meglepő elvégre esik és egy kilátónál vagyok: ki a csuda jár ilyenkor erre? Egy hajléktalanak kinéző bácsi jött a kilátóhoz: teljesen beleillett a képbe. Egyből beszélgetni kezdett velem. Kiderült, hogy olasz származású súlyemelő világbajnok volt. Ahogy hallgattam az járt a fejemben, hogy a bácsi bizonyára nem mond igazat: egy olyan életet mesél el nekem, amit szerette volna élni és nem a valóságot. De végül is úgy voltam vele, hogy ennyi idősen és ilyen helyzetben nem is baj, ha az ember az álmaiban él, ezért figyelmesen hallgattam a bácsi történeteit a sportsikereiről. Egy kis idő után egy hatalmas autó kanyarodott a kilátóhoz közeli lakásokhoz és egy öltönyös úr szállt ki belőle. Bár nem értek sem az autókhoz, sem az öltönyökhöz, de világos volt a számomra, hogy ilyen lehet a gazdagság. A férfiról kiderült, hogy marokkói származású és az egyik luxuslakásban lakik. Odajött hozzánk, régi ismerősként üdvözölte a hajléktalant - még vicceltek is valamiről olaszul. Majd bámulta egy darabig a hegyet és a tavat. Az egész helyzet annyira szürreális volt, mint a belvárosban az angyalok. Pár perc múlva mindenki tovább állt: az öltönyös férfi szép vasárnapot kívánt nekünk. A hajléktalan bácsi a kezét nyújtotta nekem, és jókedvet kívánt, miközben kezet ráztam vele, hirtelen teljesen valóságosnak tűnt, hogy ő súlyemelő világbajnok volt: óriási erős kezei voltak.

 

 

1 komment

Bevezetés a demokráciába

2014.11.07. 00:28 Helvetia

s5006517_1415315588.JPG_2272x1704

Ma egy volt magyar kolléganőmmel leveleztem munka kapcsán. Volt jó pár levélváltásunk és a végén személyes dolgokról is beszélgettünk. Ő például megkérdezte, hogy most már egy kicsit jobban érzem-e magam Svájcban? Nagyon fura volt a kérdés- egyszerűen nem is értettem. Ekkor vettem észre, hogy a fejemben már megszűnt az a kategória, hogy jobban szeretek-e Svájcban élni, mint Magyarországon. Nem azért, mert annyira elsvájciasodtam volna, hiszen magyarként élem a mindennapjaimat. Magyarul beszélek magamban, a to do listámon minden magyarul szerepel, és nem telik el úgy nap, hogy nem olvasom el a híreket Magyarországról, vagy nem chatelek, e-mailezek, vagy skypolok magyarokkal. Arról nem is beszélve, hogy Misinek (svájci német) rendszeresen sziával köszönök. Nem hiszem, hogy Svájchoz vagy az itteni élethez, kultúrához közeledtem volna rettentően (jó nyilván valamennyire igen), inkább úgy érzem, Magyarországtól távolodom. Sőt inkább én azt érzem, hogy Magyarország távolodott el tőlem.

Tényleg korlátozni fogják a gimnáziumi férőhelyek számát?  Ez tűnik számomra az elképzelhető legbarbárabb lépésnek.

Amikor megérkeztem Svájcba gyakorlatilag semmit nem tudtam franciául - hozzáteszem egyáltalán nincs is szükségem az angol nyelven kívül semmi más nyelvre a munkámhoz. Eldöntöttem, hogy beiratkozom egy francia kurzusra és annak ellenére, hogy egyetlen évre szólt a szerződésem az egyetem fizette nekem a kurzus díját. Azóta rendszeresen beiratkozok: most lesz a negyedik alkalom, hogy az intenzív – és egyáltalán nem olcsó (600 CHF/ 3 hét) – francia kurzust fogom látogatni. Szemrebbenés nélkül fizetik immár a negyedik kurzust is a számomra. (Egyébként úgyanígy fizetnék nekem azt is ha svájci némettül, vagy olaszul szeretnék tanulni). Első látásra elképzelésem sem volt arról, hogy mi a fészkes fenéért éri meg nekik, hogy pénzt fektetnek a francia tanulásomba? (Márpedig meg kell, hogy érje nekik, mert ez Svájc- itt semmi sincs ingyen). Több mint egy évnek kellett eltelni, hogy megfejtsem a titkukat: nem közvetlen CHF-ben mérhető hasznot várnak a francia tanulásom befektetésétől, hanem ennél sokkal többet. Számukra az a legfontosabb, hogy értelmes emberek hoznak döntéseket a közösséget érintő ügyekben. Az én esetemben – mivel nincs szavazati jogom- azt várják, hogy képes legyek eligazodni a szabályaik között, megértsem és betartsam azokat, ezáltal integrálódjak a közösségbe és érezzem jól magam, mert ez az alapfeltétele az együttműködésnek, végső soron pedig az egész rendszernek, amit demokráciának hívnak.

Minden egyes döntés, ami a tudáshoz való hozzáférést, az emberi tőkébe való befektetést korlátozza, tulajdonképpen a demokráciát mossa alá.

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Kincsek és csodák

2014.10.04. 14:36 Helvetia

Már megint kificamodott a bokám, úgy tűnik, ilyenkor szükségét érzem annak, hogy csak azért is mozogjak. Így lelépcsőztem kb. 10 emeletet a Lilas köztől a Rue de la Borde-ra, ahol az Üdvhadsereg boltja található. Ott vettem egy gyönyörű kis faasztalt, hogy ne a földön kelljen tartani a virágomat. Így jobb lesz neki, mert kilát az ablakon és némi fényhez is jut. Biztosan a fény hiányzik neki, mert akkor volt a legszebb, amíg én Magyarországon és Japánban voltam, ugyanis addig az emeleti szomszéd vigyázott rá. És ott jobban érezhette magát, mert az emeleti lakásba több fény jut be, mint az én földszinti lakásomba. A bútorboltban egy kortalanak tűnő,  beszédhibás bácsi az eladó (akkor is ő volt, amikor egy évvel ezelőtt az ágyamat vettem itt), aki mindig enged még abból az árból is, ami a bútorokra van írva. Így került a gyönyörű kis faasztalom 10 frank helyett 5 frankba. Szerintem ez egyébként szimpátia alapján megy. A bútorbolt hihetetlen: összevissza vannak elhelyezve a stílusban és állapotban nagyon különböző bútorok egy óriási nagy térben. Nekem úgy tűnik, hogy semmi összefüggés nincs a bútorok ára és értéke között. Gyönyörű szép fából készült fésülködő asztalokat lehet 30 frankért venni. Nekem azonban azt kellett szem előtt tartanom, hogy olyan dolgot vegyek, amit a két kezemmel haza tudok vinni. Különös a bolt hangulata, általában nem szoktam jól érezni magam a bútorboltokban (nem mintha olyan sokat járnék), de itt nagy szívesen elnézelődöm.

 A kisasztal megvétele után felmentem a bolt emeletére is, ahol még soha nem jártam. Hasonló hangulatú, mint a bútorbolt alatta, csak itt két idős néni az eladó, akik szerintem nem is pénzért dolgoznak a boltban, hanem jótékonyságból. Ahogy elkezded nézni a különböző stílusú pici tárgyakat, egyszer csak azt veszed észre, hogy kontinensek és történelmi idők között utazol, vannak itt Japánból, Kínából, Dél-Amerikából és Afrikából is használati eszközök, de még Zsolnay tányért is láttam. Mindegyik nagyon hasonló árban: 1, 2 vagy 3 frank kb. mérettől függően minden. Ahogy nézelődtem a kincsek között, gondosan megválogattam -, hogy a sok kincs közül, amelyik mindegyikének valószínűleg végtelen története van arról, hogy hogyan, miként került ide, ki volt az előző gazdája - mire lehet igazán szükségem. Elsősorban a súly miatt kellett visszafognom magam, hiszen már van egy asztalkám így csak pici-apró dolgokat vehetek, hogy a visszautat is meg tudjam tenni a fájós lábammal. Végül is vettem a virágomnak egy türkiz kék cserepet, magamnak pedig egy pici csillag és karácsonyfa alakú mézeskalács szaggatót- ezekre már nagyon régóta vágyom.  Találtam egy tortaformát is meg egy pici táskát és egy pulóvert. Mindezekért együtt 15 frankot fizettem. Kifelé jövet a boltból eszembe jutott, hogy egyszer láttam egy interjút Kurt Cobainnal, és azt mondta, hogy tök jó használt boltokban kincsek után vadászni, sokkal jobb egy-egy kincset találni és megvenni, mintha meg tudnád venni az egész boltot. Azt hiszem, pont ugyanazt éreztem én is. Két dolog van a világon, amit nem szeretnék soha, hogy megtörténjen velem a kincsesboltokat illetően. Az egyik az, hogy bemegyek egy kincsesboltba és nincs pénzem megvenni egyetlen egy kincset sem. A másik, hogy bemegyek egy kincsesboltba és van annyi pénzem, hogy az egész boltot meg tudjam venni. Azt hiszem, ez a kettő egyformán szörnyű lehet.

Miközben másztam föl a 10 emeletes lépcsőn a kisasztalommal és a kincseimmel- úgy kalkuláltam, hogy nekem ez a lépcsőzés a bedagadt, fájós lábammal most legalább fél órába telik, így bekapcsoltam a telefonomon a rádiót, a szokásos Radio Rouge-t hallgattam, hogy aközben is fejlődjön a franciám, amikor egyszer csak a Smells like teen spiritet kezdtéle el játszani, amit korábban ezen a csatornán még soha nem hallottam. Szóval nemcsak kincsek vannak, hanem csodák is. 

1 komment

Foci vb és sushi

2014.08.02. 23:39 Helvetia

A Japánba indulásom napján kb. mindenhez lett volna kedvem, csak Japánba menni nem. A legszívesebben azonban vb döntőt néztem volna Ouchy-n.  Én azonban a vb döntő idején éppen Isztambulban szálltam át a Tokióba tartó járatra. Mivel az átszállásra volt két órám, ezért eldöntöttem, hogy megnézem az első félidejét a meccsnek. Szóval az isztambuli repülőtéren rekord gyorsasággal sikerült megtalálnom az egyetlen kocsmát, ahol tv-n közvetítették a vb döntőt. A kocsmában egyetlen egy szék volt üresen, két angol társaságában. Általában nem szoktam férfiakat leszólítani- kivéve, amikor eltévedek- mondjuk az meglehetősen sűrűn megtörténik velem- de most simán odamentem hozzájuk és megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e és mielőtt válaszoltak volna már letettem a fenekem a székre és elkezdtem eszegetni az asztalon levő mogyorót, amiről feltételeztem, hogy az közös. Azt hiszem, nem voltam túl szimpatikus nekik, egészen addig, amíg egyértelművé nem vált, hogy én nagyon az argentinoknak szurkolok. (Persze, hogy az Messiéknek szurkolok- pont azért választottam a Turkish Airlinest a közvetlen járat helyett, mert Messi ezt reklámozza - és méghogy rám nem hatnak a reklámok, de hatnak, amennyiben Messi van a reklámban :)  Hál égnek ők is- szóval megtört a jég, olyannyira, hogy úgy voltam vele, ha nem hajlandó kiszolgálni a pincér, én bizony belekortyolok valamelyik sörébe, mert marha szomjas vagyok erre a sok sós mogyoróra. Azonban a két angol férfivel való barátkozásomnak a szünetben vége szakadt, mert kénytelen voltam elindulni Tokióba tartó járatomra.

Yokohamaban másnap volt az én szekcióm, ahova gyakorlatilag alvás nélkül érkeztem, mert hogy kora reggel volt, meg előbb el kellett indulnom, hogy ugye oda találjak. A konferencia óriási volt, de az első pillanatban összefutottam egy német lánnyal, akit Svájcból ismerek egy workshopról. Utána megismerkedtem egy német kutatóval a szekciómból, és mindketten elhívtak, hogy ünnepeljük meg, hogy a németek világbajnokok lettek. Próbáltam kihátrálni, de mivel rajtuk kívül senki mással nem találkoztam és egyébként meg jófejeknek tűntek, így beadtam a derekam. Azért egy picit kétszínűnek éreztem magam, hogy egy 24 órával ezelőtt, még két angollal szurkoltam egy jóízűt a németek ellen Isztambulban, most meg két némettel ünneplem meg, hogy világbajnokok lettek Yokohamaban. No, de tényleg senki mást nem ismertem rajtuk kívül, a németek meg már úgyis világbajnokok lettek és most már egy másik kontinensen vagyok, szóval úgy döntöttem, ez belefér.

Előre megbeszéltük, hogy olyan helyre megyünk, ahol beszélnek angolul, vagy van angol étlap, de ha egyik sem, akkor vannak képek az ételekről. Egyébként 3 dimenziós műanyag ételek szolgálnak szinte minden helyen modellként, hogy tud, mit fogsz enni. Szerintem nekünk sikerült a város egyetlen olyan éttermét megtalálnunk, ahol nem volt 3D-s látványterv az ételekről, sem angol menü és senki nem beszélt angolul.

A sörrendeléssel valahogy boldogultunk – mert a német srác ismerte a leghíresebb japán söröket. A sörhöz kaptunk valamilyen előételt: zöld színű volt, tányéron hozták ki és növénynek tűnt. Fogalmam sem volt, hogy ezt vajon kézzel kell enni vagy már pálcikával. De hogy biztosan ne nézzenek bunkónak itt a helyiek: pálcikával halásztam ki egyet- és gyorsan be is tettem a számba, mielőtt leejtettem volna. Ekkor a pincérnő odaszaladt hozzám és mutogatta, hogy az úgy nem jó. Prezentálta, hogy azt meg kell pucolni kézzel és utána megenni. Szóval benyúltam a számba, kivettem az izét és megpucoltam és úgy folytattam annak megevését. Közben a német sráccal könnyesre röhögtük magunkat, hogy így próbáljon meg az ember nem bunkó lenni. Az ételrendelésre valójában sok esélyünk nem volt, így sushit kértünk. Bár ekkora már azért kezdett sushi undorom lenni (reggelire sushi, ebédre sushi és most megint). Feltételezem, hogy ennyi sushit egy átlag japán nem eszik meg egy évben, mint amennyit én egy 24 óra alatt. Összességében minden marha jó volt, iszonyatosan kedvesek voltak és kb. 25 arigatot (köszönömöt) mondtak nekünk a végén. Szerintem az arigatoval baromi jól el lehet boldogulni Japánban, csak azt kell eltalálnod, hogy hány arigátot kell mondanod ahhoz, hogy ne nézzenek bunkónak. Szóval mi is mondtunk kb. 25 arigatot fejenként elköszönésképpen, közben pedig egyfolytában meghajtod a fejed. Borravalót egyébként fölöslegesen adsz, mert azt úgysem nem fogadják el. 

Szólj hozzá!

Miért kerülendő az „ép család – csonka  család” fogalomhasználat?

2014.07.04. 21:47 Helvetia

 A Socio.hu egy vitafelhívást kezdeményezett a családi viszonyokkal kapcsolatos fogalmakról. Mivel azonban az eredeti felhívás az ép család fogalomra koncentrál, ezáltal elkendőzi azt a tényt, hogy a folyóirat korábbi számában a „csonka család” kifejezés is szerepelt. E csúsztatás miatt döntöttem úgy, hogy mégsem vagyok hajlandó a Socio.hu hasábjain publikálni. Számomra ez morális kérdésként fogalmazódik meg: a szerkesztőség vállalja a felelősséget az általuk elvégzett munkával kapcsolatban vagy nem? És úgy tűnik, hogy nem :(  Ezt a vitapontot, azonban itt le is zárom, mert morális kérdésekről nem vitatkozom. Elsősorban szakmai szempontokra szorítkoznék az álláspontom megfogalmazásánál.

 A szociológus új szerepe

A rendszerváltás környékén a kelet-európai társadalmak minden bizonnyal érdekesek voltak a Nyugatnak és ez elkényelmesíthette a hazai szociológusokat: nem kellett a szó szigorú értelmében tudományt művelniük a korábbi generáció magyar szociológusainak, hanem elég volt információt szolgáltatni, az elképzeléseiket megosztani a nyugati szociológusokkal arról, hogy itt mit történik és mindjárt a figyelem középpontjába kerülhettek.

Azóta azonban eltelt 25 év és a kelet-európai társadalmak kikerültek a figyelem középpontjából. Ennek ellenére nálunk mintha nagyon sok szociológus benne ragadt volna a régi szerepkörébe[1]: nem publikálnak nemzetközileg (el)ismert – netán impakt faktoros – folyóiratokban, nem végeznek szigorú értelemében vett, nemzetközi mércével is mérhető tudományt, és sokan közülük továbbra is a szabadon lebegő bölcsész értelmiségi szerepében tetszelegnek. Nem bontják mikrorészletekre a társadalmi tényeket, hogy azokat a lehető legmodernebb műszerekkel vizsgálják, nem hajlandóak egy – a korábbiakhoz képest – kevésbé érdekes, kevésbé izgalmas, és bizonyos értelemben sokkal mechanikusabb új szociológusi szerepkört elsajátítani.

Nincs helyük a tudományos palettán

Ebbe az új – presztízsét elvesztett és talán unalmasabb, a természettudományokhoz sokkal inkább hasonuló – szociológiába az olyan fogalmak, mint az „ép” vagy „csonka család” nem férnek bele. Ráadásul még csak nem is valamilyen morális megfontolásból kerülnek az elvetendő, nem használható fogalmak listájára, hanem sokkal racionálisabb okokból: nincs ugyanis helyük a tudományos palettán. Mit jelent az ép család fogalom? Hogyan konceptualizálom és hogyan operacionalizálom? – teszi fel némileg mechanikus kérdéseit ezt az új tudományos szemléletet képviselő családszociológus. Az „ép családban nevelkedő gyerek” kifejezés ugyanis egyaránt utalhat arra, hogy a gyerek két vér szerinti szülővel; vagy legalább egy vér szerinti szülővel és egy vér szerinti nagyszülővel nevelkedik – de ugyanígy élhet akár két nem vér szerinti szülővel, akár egy azonos nemű párral, illetve élhetnek a szülők látogató partnerkapcsolatban és a közös gyermek csak az egyikükkel lakik. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy mit jelent a „csonka család” kifejezés: Minden gyermek „csonka családban” él, akit nem két vér szerinti szülő nevel? Vagy azok a gyerekek élnek „csonka családban”, akiket nem két felnőtt nevel, függetlenül a vérségi kapcsolattól? A tudatosan látogató partnerkapcsolatban vállalt gyermekek is „csonka családban” nevelkednek? 

Tudományosnak tehát semmiképpen sem nevezhetők ezek a fogalmak, hiszen pontatlanok, félreérthetőek, nem egyértelműen konceptualizáltak ezáltal nem is operacionizálhatók – mindez pedig nem megengedett egy tudományos munkában.

Tudományetikai megfontolások

Van egy további dimenziója is a „csonka család” és az „ép család” fogalomhasználatnak, amely egyenesen következik korábbi gondolatmentemből.

Amikor valamilyen módon (pl. mélyinterjúzás vagy kérdőíves-felvétel során) információt gyűjtünk az emberektől a tudományos munkánkhoz, akkor általában kihangsúlyozzuk, hogy a válaszaikat csak tudományos célra használjuk fel, nem élünk vissza az adataikkal, azokat titkosan kezeljük. Az emberek többsége általában hisz nekünk, és a szociológusok is általában betartják ezt az ígéreteiket. Viszont felmerül a kérdés: ha egy kutató nem képes megfelelni a tudományosság minimális kritériumának (itt: a pontos, világos és egyértelmű fogalomhasználat elvárásának), akkor ezzel vajon nem követ-e el etikai vétséget? Például azokkal a gyermeküket látogató partnerkapcsolatban vagy teljesen egyedül nevelő nőkkel és férfiakkal szemben, akiket „csonka családként” ír le, miközben azt ígéri, hogy csak tudományos célra és tudományosan használja az általuk rendelkezésre bocsátott adatokat. Számomra a válasz egyértelmű: igen, itt tudományetikai vétség elkövetéséről van szó.

 

[1] Nem feltétlenül életkor szerint található különbség a szociológusok között ebben a tekintetben, hiszen sok korábbi generációból származó szociológus követi a tudományág fejlődését, miközben a fiatalabb szociológusok között is előfordulhat, hogy ezt a bizonyos korábbi szociológusi szerepkört követi. 

Szólj hozzá!

Kolumbusz paradicsomai  

2014.06.15. 12:12 Helvetia

japan_cseresznye_1402827122.jpg_307x205

Hát visszafordíthatatlanul nyár van: június, forróság, foci vb és nyaralás tervezése (ami az én esetemben most 3 egzotikus hely is lesz: orbánista Magyarország, ázsiai Japán, és olasz Svájc).

A nyár kezdete mindig cseresznye ízű. Egy kis közben, ami része a vasárnap reggeli futó útvonalamnak, ahol egyébként a róka koma is él, van egy cseresznyefa az egyik ház udvarban roskadásig cseresznyével. Lefelé futás közben kacérkodtam a gondolattal, hogy megállok és leügyeskedek a fáról egy cseresznyét, de végülis mégsem tettem, mert akkor fékeznem kellett volna, meg egyébként is jobban fog esni a cseresznye a visszaúton, amikor a hegyre mászom föl majd (olyankor csak sétálok ám, annyira nem vagyok jó formában, hogy hegynek felfelé is fussak).

Kb. 50 perccel később a visszautam megint nem volt alkalmas arra, hogy cseresznyét lopjak a kertből, mert egy 5 év körüli jankásan csillogó szemű kislány beelőzött. De azt hiszem, végignézni a kishuncut stratégiáját finomabb volt, mint maga a cseresznye.

Következőképpen történt: egy középosztálybeli család sétált lefelé a kis közben: két szülő, négy gyerek, a nagymama és az elég rozogának és öregnek kinéző nagyapa. A jankásan csillogó szemű kislány volt a legkisebb gyerek. Megpillantotta a cseresznyefát és a kisarcán egy céltudatos terv ült ki: megkereste a csapat leggyengébb láncszemét, ami úgy tűnik, a nagyapa volt. A nagyapát rávette, hogy maradjanak egy kicsit le a többiektől, majd a nagyapa felemelte a kislányt, aki leügyeskedett pontosan egy szem cseresznyét a fáról, azt gyorsan megette és hihetetlen boldognak és elégedettnek tűnt. Meggyőződésem, hogy magának a cseresznye megevésének semmi köze nem volt a kislány boldogságához, mert még a kisarcán egy kis fanyar is megjelent, amikor lenyelte a cseresznyét (valószínűleg nem a legérettebbet sikerült levadásznia), sokkal inkább a kis angyali tervének megvalósítása okozhatta a boldogságát. Ezután a vidám kislány futásnak eredt, hogy beérje a többieket, de pár méter után megtorpant, észrevette, hogy így a nagyapa egyedül marad, visszarohant a nagyapához, megfogta a kezét és azt mondta neki, hogy „Courons!” Én ekkor már jóval elhagytam őket és a dombtetőről lefelé néztem, ahogy a csintalan kislány kézen fogva fut a rozoga nagyapjával. 

Akkor érünk a nyár közepében, amikor már megfeledkezünk cseresznye ízről és elkezdjük a paradicsomot befőzni. Még nem tartunk itt, de az utóbbi két hétben komoly megbízatásom volt: a szomszéd lány paradicsomait kellett öntöznöm, amíg ő Észak-Olaszországban nyaral. Úgy tűnik, ő nagyon szereti a paradicsomait, rengeteget beszélt rólunk és aggódva hagyta itt őket. Így elég nagy nyomás alatt vagyok, hogy megfelelően lássam el a megbiztatásomat, azaz ne nyírjam ki őket. Komolyan is vettem a locsolásukat, azt hiszem az első pár napban konkrétan túllocsoltam őket. Egy kinyiffant, de szerintem ő egyébként is beteges volt, egy meg nem kelt ki, de hát ez nem lehet az én hibámnak betudni, mivel lehet, hogy ő semmilyen körülmények között sem kelt volna ki, de ezt meg nem tudjuk empirikusan bizonyítani.

Most, hogy közeledik a szomszéd lány visszatérte, még inkább mindent megteszek, hogy a paradicsom palánták megfelelő ütemben fejlődjenek: elkezdtem beszélni hozzájuk, ezt a nagynénémtől láttam, aki komolyan hisz benne, hogy a virágok szebbek lesznek attól, hogyha beszélünk hozzájuk. Mondjuk én itt fordított oksági viszonyt feltételezek, de lehet azért, mert sokat olvastam a Kis herceget: szóval nem a virágok lesznek szebbek attól, hogy beszélsz hozzájuk, hanem neked fognak jobban tetszeni a virágaid, azért, mert beszélsz hozzájuk. Először magyarul szóltam hozzájuk, után azonban rájöttem, ha mégiscsak a nagynénémnek van igaza és nem a fordított oksági viszony az érvényes, és ezek a kis növénykék tényleg igénylik a kommunikációt, akkor vajmi kevés esély látok arra, hogy értik a magyar nyelvet, ezért másnap megpróbáltam az ő anyanyelvükön csevegni: franciául. Azonban pár perc múlva leesett, hogy ő anyukájuk svájci német, szóval nincs esély rá, hogy szebbé tegyem a beszélgetés által a kölcsön paradicsomaimat.

Harmadnap viszont leesett a tantusz, hogy a paradicsomok őshazája Dél-Amerika, azaz az ősi anyanyelvük a spanyol, szóval elkezdtem spanyolul diskurálni velük. Persze csak nagyon egyszerű dolgokat mesélek el nekik és nagyon egyszerű szinten. Péládul elmondtam, hogy tegnap 3:1-re nyertek a costaricaiak az uruguayiak ellen, tök izgi volt a meccs. Ha szingli vagy jó egyedül meccset nézni, mert mindig valaki elhív randizni, de tök jól tudok már spanyolul kihátrálni a randi meghívások alól. Viszont őszinte leszek, azt elhallgattam előülök, hogy a spanyolok kikaptak a hollandoktól 5:1-re, ne hogy ez visszafogja a fejlődésüket.

 

1 komment

Kenyéradó

2014.06.04. 00:00 Helvetia

A történet egyik fele:

Ma reggel csokitortaosztás volt a  konyhában, hát persze, hogy ki sem maradhattam volna belőle. A másik magyar lány is a konyhában volt éppen, mondjuk ő nem a csokitortaosztás miatt, mert számomra teljesen érthetetlen módon ő utál mindent, aminek köze van a csokoládéhoz. 

Én ott serte-pertéltem a csokitortaosztás közelében, hogy ki ne maradjak belőle, miközben a másik szenvedélyemnek is hódoltam, pletykálkodtam a másik magyar lánynak - és az úgy különösen élvezetes, hogy tök hangosan pletykálsz olyan valakiről, aki egyébként jelen van, de úgy sem érti, hogy róla mesélek. Ekkor mondta  a másik magyar lány, hogy ne kiabáljunk már keresztbe a konyhában, hanem üljek oda mellé. Mondtam, hogy nem lehet, mert akkor kimaradok a tortaosztásból. Ekkor nagyon aranyos ötlete támadt és megkérdezte, hogy akarom-e, hogy ő is elkérje a részét és odaadja nekem. Mondtam, hogy nem, mert az olyan ciki. 

A történet másik fele:

Az ebédlőben mindig csak két pici kenyér jár egy adag ebédhez. Ez nekem kevés, viszont a srácoknak sok. Azonban, Oliver és Misi már megtanulta, hogy annak ellenére, hogy ők csak egy kenyeret esznek, el kell hozniuk a másikat is, mert én örülni fogok neki.

Ma új kolléganő érkezett hozzánk, az én irodámban ül, így valahogy adott volt, hogy velünk jön ebédelni. Próbáltam szegényt lerázni, hogy nyugodtan barátkozzon másokkal is - mivel lusta voltam, hogy olyan dolgokról beszélgessek, amikről egy munkatárssal illik (én mit kutatok, te mit kutatsz, ő mit kutat), de nem lehetett eltántorítani, mindenképpen velünk akart enni. 

Miután beszereztük a kajánkat, kiültünk az asztalkánkhoz és szépen megkaptam Olivertől a fél kenyér adagját, közben számot vetettem azzal a ténnyel, hogy ma három kenyérrel kell beérnem, mert Misi szabadságon van, amikor hirtelen az új kolléganő is a tálcámra rakta az egyik kenyerét. Néztem meglepődve, hogy mégis mi történik. Erre az új kolléganő megnyugtatott afelől, hogy Oliver már elmagyarázta neki, hogy az egyik kenyerét le kell adnia nekem.

Azt hittem, elsüllyedek a szégyenembe, miközben Oliver öntelten vigyorgott, hogy ezt is milyen jól elintézte nekem...

1 komment