Akik, egy kicsit ismernek, azok tudják rólam, hogy nagyon bátor vagyok, bármikor megcsókolok egy békát vagy megeszek egy csigát, megfogok egy pókot vagy megsimogatok egy kígyót. Egyetlen állat van, amitől félek, viszont attól halálosan: macskák.

Nos, Arthur, igen egy macska. Hát, vidéken ahol lovak vannak, meg egerek, miért éppen macskák ne lennének? Szóval voltak ám macskák, akiket a barátnőm a fiaiként szeret. Ez most komoly, úgy hívja őket az ikreim, merthogy Arthurnak van egy ikertestvére is, Henry.

Amíg elbügyörésztem a lovakkal, addig a távolban láttam valami nagy állatot futkározni, először azt hittem, valami kutya, utána közelebb jött és akkor már inkább egy oroszlánra hasonlított, de kiderült, hogy ő Arthur.

Arthur egyáltalán nem úgy néz ki, mint szegény rozoga macska, ami a mamámnál van, de még csak Lívi macskájára sem hasonlít. Nehéz ilyet kimondani, de Arthur egy ritka vonzó és jóképű pasi. Ráadásul olyan a szőre, mint a kisbabák haja és első látásra bejöttem neki – állítólag. Annak érdekében, hogy ne kapjak szívrohamot és nem kezdjek el hisztizni a macska láttán: elképzeltem, hogy Arthur egy kisbaba vagy oroszlán: felváltva villogtak előttem ezek a képek.

Utána Alexa mesélt Arthuról, hogy ő nagyon különleges, soha sem karmol, nagyon szelíd és barátságos- gondoltam jó, akkor innentől kezdve azt hallucinálom, hogy Arthur egy kisbaba (végülis a kisbabáktól nem félek, sőt szeretem őket). Utána folytatta az általam kisbabának képzelt macska jellemzését, így kiderült róla, hogy egy sorozatgyilkos, azért ilyen kövér, mert rengetek egeret eszik. Minden állat fél tőle, még környék kutyái sem mernek belépni az udvarra, mert elkergeti őket. Ezek után kénytelen voltam újra váltani és visszatérni az oroszlán képzetemhez. A jellemzés tovább folytatódott, és amikor Arthur csodálatos szellemi képességének jellemzésén is túl voltunk (négy hónapos korától ki tudja nyitni külön a számára megépített és chippel működő ajtaját), akkor jött egy az a szakasz, hogy Arthur egyetlen dologtól fél: a fogatlan cicalányoktól- de tőlük retteg -és a fogatlan cicalányok ezt tudják és szegény Arthurt kergetni szokták. Arthurnak ezen tulajdonságát annyira különlegesnek találtam, hogy nem tudtam beilleszteni sem a kisbabás, sem az oroszlános hallucinációm közé, ezért egyetlen dolgot tudtam tenni: elfogadtam Arthurt annak ami, egy macskának, akit hajlandó voltam egy kicsit megsimmizni is...