Ma betegen síelni mentem. Legszívesebben lemondtam volna még tegnap este, de nem volt szívem, mert már ezelőtt másfél hónapja szerveztük le ezt az időpontot egy munkatársammal és közben másokat is hívtam szóval másik 5 embert csaptam volna be, ha visszamondom.
Ezért tegnap este levest főztem, mivel hiszek abban, hogy a leves sok fűszerrel minden bántalomra gyógyír és korán ágyba bújtam, mert a sok alvásban is hiszek. Hát, ha nem is gyógyultam meg ma reggel hatra, de legalább nem romlott az állapotom tegnap este óta. Szóval irány az állomás és onnan pedig az óriási hegyek birodalma. Másrészt meg úgy voltam vele, hogy mostani a lelkiállapotomon csak a síelés segíthet: ez az egyetlen dolog, ami ki tudja üríteni az agyam. Ha síelek, akkor képes vagyok semmi másra nem gondolni, csak arra, hogy síelek. Sőt, amikor síelek, az embereket egyetlen egy kritérium szerint ítélem meg: hogy síelnek. Ha jól síelnek, szeretem őket bámulni, ha rosszul síelnek, nem szeretem őket. És nekem most pont erre a gyönyörű, de érzelemmentes világra van szükségem, amit csak a hegyek, a hó és száguldás tud megteremteni számomra. Ez mindig helyre tesz: teljesen mindegy, hogy mit érzek, mert szépen ráébredek, hogy az emberek mennyire picik és jelentéktelenek a fehér óriások között.
Carmen várt Aigleben, ahonnan kocsival mentünk tovább egészen Portes du Soleilig, azaz a Nap kapujáig, talán a világ egyik legnagyobb síterepe és talán a legszebb is. 9-kor már a pályán voltunk, mert most nem kellett tökörésznem a sí bérléssel, ugyanis Carmen kölcsönadta a régi lécét, ami egyébként sokkal modernebb és jobb állapotban van, mint az én otthonim. Szóval felmentünk a lifttel, kiszálltunk és Carmen annyit mondott, hogy ez a kedvenc lejtője és lent megvár. Ez egy picit rosszul esett, miért gondolja, hogy ennyivel bénább vagyok? Szóval úgy voltam vele, hogy most belehúzok és megmutatom, hogy én jól síelek ám. Ahogy ezt kigondoltam nagy lendülettel elindultam a lejtőn, és ahogy elindultam annyit éreztem, hogy az egyik sílécem lecsatolt, én elestem és megállíthatatlanul csúsztam lefelé egyre gyorsuló sebességgel, konkrétan mintegy 500 méteren keresztül tartott a lefelé zuhanásom, mindeközben el sem tudtam képzelni, hogy valaha megállok. Utána valahogy mégis megálltam- szerintem csak azért nem pisiltem be, mert előtte voltam a WC-én, de ennek kb. semmi jelentősége nem volt az adott a helyzetben, mivel a hó bement bugyimba, a melltartómba, teljesen átázott mindenem. Ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor az életben sem. A lábam annyira remegett, hogy képtelen voltam felállni. Körém gyűltek az emberek segíteni, visszahozták az elhagyott cuccaimat, így már csak becsületből kénytelen voltam feltápászkodni, hogy őket nem ijesszem meg. Nagyon örültem, hogy síszemüvegem rajtam maradt, így mások nem látták, hogy én most bizony pityergek, habár végig tudatában voltam annak, hogy tulajdonképpen egy karcolás nélkül úsztam meg a borzalmat – nem utolsó sorban hála a hihetetlen precízen karbantartott svájci pályának -, persze a sokkot és a rémületet leszámítva, amit átéltem. Felálláskor rájöttem, hogy életemben először tériszonyom van. Korábban soha sem tudtam, mit jelent ez a szó, de hirtelen megértettem: féltem a hegyektől, a lejtőtől, hányingerem volt és szívem szerint négykézláb másztam volna le az első vízszintes területig.
De mindez semmi ahhoz az érzéshez képest, hogy életem legnagyobb szerelmének most vége lett: én ebben az éltemben már többet nem síelek, az holt ziher. Biztonságot akarok, a szülőföldemet akarom, haza akarok menni, oda, ahol nincsenek hegyek.
Carmen közben felhívott és annyit mondott, hogy maradjak ott, ahol vagyok, odajön értem. Örültem neki, gondoltam, ide jön és hazavisz, és soha többet nincs síelés. Azonban Carmen odajött és kitámasztotta a sílécem és rám parancsolt, hogy vegyem azt fel, szép lassan le tudok jönni a maradék 100 méteren. Döbbenten néztem erre a 40 kg-os törékeny szőke lányra, hogy ő most komolyan azt hiszi, hogy ekkora esés után nekem most van erre erőm. Utána végül is engedelmeskedtem, viszont Carmen mondta, hogy nem jó a sílécem, takarítgatta a sílécem és síbakancsom egy darabig, már vagy negyedszerre csatoltam ki-be, amikor kiderült, hogy rosszul lett beállítva a sílécem és tök mozog benne a bakancsom. Bármilyen kicsit keményebb mozdulatváltásra kicsatol. Hirtelen minden megváltozott, mert megérettem a problémát: azért estem el, mert rosszul lett beállítva a lécem, megvan a baj forrása, meg lehet oldani a problémát. Mondta Carmen, hogy nagyon lassan, mindenféle komolyabb mozdulatot kerülve a jobb lábammal csússzak le, és bérelünk nekem egy sílécet. Hát végül is nem volt mit tennem, azt tettem, amit Carmen mondott. Lesíeltem és bementünk a síkölcsönzőbe és nagyon megszeppenve, még az idegességtől könnyes szemmel mondtam az eladónak, hogy sílécet szeretnék kölcsönözni (miközben továbbra is azt éreztem, hogy nem akarok síelni). Ő megkérdezte, hogy kezdő vagyok-e? Én konkrétan azt szerettem volna válaszolni, hogy nagyon is igen, de Carmen mondta, hogy nem, középhaladó lécet adjon nekünk. Szerintem ekkor a síkölcsönzős fiú megérezte, hogy valami baj történhetett és megértően és biztatóan mosolygott rám, végül is nekem adta a kölcsönző legjobb sílécét: a legújabb Rossignol modell lett az enyém J Carmen ujjongat a boldogságtól, hogy milyen jó lécem lesz, engem ez most nem tudott megvigasztalni, de örültem, hogy Carmen örül.
És gyakorlatilag ott folytattam a síelést, ahol abbahagytam és ugyanazzal a szerelemmel.
A túra után megérkeztek a többiek: Misi barátom és a barátnője, Jan és a felesége. Sokat síeltünk együtt, versenyeztem is Jannal és volt, hogy én nyertem J Délután a lányokkal beültünk forró csokit inni, a fiúk még menni akartak még egy kört. Forró csokizás közben az volt a téma, hogy miként ismerkedtek meg a csajok a szerelemükkel. Rádöbbentem, hogy életemben legelőször fordul elő velem, hogy nekem a fiúk a barátaim és nem a lányok, a fiúkat ismerem korábbról. Kicsit vicces volt, mert nekem a barátnőjükkel való szerelembe esés történetét Misi és Jan is már elmesélte korábban, milyen fura most a lányok verzióját hallgatni. Az igazság az, hogy a fiúk verziója sokkal jobban tetszett: érzelmesebb és romantikusabb volt, mint a lányoké. Nem tudom, ez azért van-e mert a fiúk alapvetően érzelmesebbek és romantikusabb, mint a lányok, vagy csak azért, mert nekem Misiék a barátaim és nem a lányok.
