A kedvenc boltom vásárlói nagyon vegyesek. Vannak nagyon szegények: ruhákat, ágyneműket vesznek; és vannak kincsvadászok, akik nem az olcsó ár miatt járnak, hanem valamilyen különlegességre pályáznak. Az állandó kincsvadász kategóriába sorolom azt a fiatal meleg párt, akik szerintem az összes szombat délelőttöt ott töltik - és kifejezetten lámpákra szakosodtak. El nem tudom képzelni, hogy hány lámpájuk lehet már otthon. Vajon hol tartják a lámpáik, és mit csinálnak velük?  Róluk mindig eszembe jut az egyik barátnőm, akinek a nagybátyja az ő állítása szerint jómódú. Ha egy svájci mond ilyet valakiről, hogy gazdag, akkor az tuti biztos, hogy úgyis van. Na, szóval ez a nagybácsi parfümös üvegeket gyűjt. Egy-egy üres parfümös üvegért akár kontinenseket utazik, hogy vagyonokért megszerezze. Már rengeteg üres parfümös üvege van. Olyan sok van neki és annyira félti őket, hogy Montreux belvárosában megvette egy bank épületét, azzal a céllal, hogy annak páncélszekrényében tárolja az üres parfümös üvegeit. Amikor Montreuxben sétálok, mindig bámulom a volt bank épületét, ami most ingatlanirodaként funkcionál, de a pincéjének a páncélszekrényében üres parfümös üvegek találhatóak. Ennek az információnak a tudatában szeretem Montreuxt – úgy érzem, hogy beavatott vagyok egy titokba. Lausanneben nem tudok ilyen titkokról - nem vagyok beavatott. Egyáltalán nem értem a várost, ahogy a város sem engem, néha azt képzelem, hogy bárhol a világon több keresnivalóm van, mint itt. Pedig általában az itt élők szeretni szokták Lausannet.

Na, jó a karácsonyi kivilágítást azt szeretem. Nem olyan tök unalmas, mint Budapesten a nagykörúton a fákra felvezetett égők, vagy Szegeden a Kárász utcán az épületek közé kifeszített karácsonyi díszek. Itt tényleg ötletesek. Vannak titkos angyalok, amelyek napközben nem láthatóak és este is csak leheletfinom fényük van- annyira sejtelmesek, hogy csak akkor látod valójában, ha nagyon koncentrálsz. Így amikor először pillantod meg a fejed fölött szárnyaló férfi és női angyalokat, egy pillanatra azt hiszed, hogy ők valódi angyalok és csak te látod őket- rajtad kívül senki más. Flonon pedig olvasólámpák vannak felaggatva – és olyan sok és olyan színes, hogy el fog az az érzés, hogy hazamenj, lekuporodj egy olvasólámpa alá és olvass valamit.

Vasárnap a szokásos délelőtti programom volt: futni indultam. Kicsit csöpögött az eső, de ez mondjuk nálam nem hátrány. Nem a szokásos útvonalon haladtam, hanem fölfelé kezdtem futni. Kilyukadtam egy helyen, ahonnan Lausanneból valószínűleg a legszebb kilátás nyílik a hegyekre, a tóra. A kilátó érdekes hely volt: pár méterre házak állnak, amiben feltehetően nagyon jómódú emberek élnek. Miközben a kilátó elégé elhagyatottnak tűnt, amelyet inkább hajléktalan emberek látogathatnak csak. Egyedül voltam. Felváltva néztem a hegyeket és a tavat és a kilátó elhagyatottságát és a szép lakásokat a közelben. Egyszer csak társaságom akadt, ami meglepő elvégre esik és egy kilátónál vagyok: ki a csuda jár ilyenkor erre? Egy hajléktalanak kinéző bácsi jött a kilátóhoz: teljesen beleillett a képbe. Egyből beszélgetni kezdett velem. Kiderült, hogy olasz származású súlyemelő világbajnok volt. Ahogy hallgattam az járt a fejemben, hogy a bácsi bizonyára nem mond igazat: egy olyan életet mesél el nekem, amit szerette volna élni és nem a valóságot. De végül is úgy voltam vele, hogy ennyi idősen és ilyen helyzetben nem is baj, ha az ember az álmaiban él, ezért figyelmesen hallgattam a bácsi történeteit a sportsikereiről. Egy kis idő után egy hatalmas autó kanyarodott a kilátóhoz közeli lakásokhoz és egy öltönyös úr szállt ki belőle. Bár nem értek sem az autókhoz, sem az öltönyökhöz, de világos volt a számomra, hogy ilyen lehet a gazdagság. A férfiról kiderült, hogy marokkói származású és az egyik luxuslakásban lakik. Odajött hozzánk, régi ismerősként üdvözölte a hajléktalant - még vicceltek is valamiről olaszul. Majd bámulta egy darabig a hegyet és a tavat. Az egész helyzet annyira szürreális volt, mint a belvárosban az angyalok. Pár perc múlva mindenki tovább állt: az öltönyös férfi szép vasárnapot kívánt nekünk. A hajléktalan bácsi a kezét nyújtotta nekem, és jókedvet kívánt, miközben kezet ráztam vele, hirtelen teljesen valóságosnak tűnt, hogy ő súlyemelő világbajnok volt: óriási erős kezei voltak.