Az igazság az, hogy soha nem voltam Japán fan, sőt nem is tudom, hogy le merjek-e ilyet írni: baromira hidegen hagyott miden, ami az ázsiai kultúrával kapcsolatos. Tudom, hogy nem szép, de magánemberként sztereotípia-gyáros vagyok. Arra is képes voltam, hogy az ázsiaiakat, úgy unblock sztereotípiával ellássam. Pl ilyenekkel: kütyümániások, szorgalmasak, csoportba verődve járnak, egymással barátkoznak, eszméletlenül irritáló kiejtésük van, amikor franciául tanulnak – gondolom, másokat az én kiejtésem irritál-, de engem az övék annyira, hogy át is kértem magam csak emiatt még a télen egy másik csoportba, amikor a nyelviskolába jártam, mert annyira bántotta a fülemet, ahogy ők beszéltek. Szóval egyben biztos voltam: franciául nem fogok velük beszélni.
Hát, amikor a transzfer lerakott valahol Yokohamaban, akkor hamar rájöttem, hogy angolul sem fogok velük beszélni. Itt nem zavart volna a kiejtésük, de ők nem tudnak angolul. Erre Misi barátom egyébként felkészített még itthon, Svájcban. Azt ajánlotta, hogy ha eltévedek és szeretném megkérdezni, hogy hol vagyok, akkor mindig európaiakat kérdezzek, ne a helyieket. Lassan világossá vált számomra, hogy egy állomáson vagyok, ahol nem csak buszok állnak meg, de a vonatok is és minden japánul van kiírva. A szállodámról annyit tudtam, hogy az a Kannai station mellett van. És abban is biztos voltam, hogy a két állomást tuti, hogy valami összeköti, azaz, „csak” ki kellene derítenem, hogy melyik vonat megy és melyik irányból a Kannai stationre. Igen, ám, de egyetlen nem ázsiai kinézetű ember nem volt a hatalmas állomáson. Gondoltam, akkor megpróbálok fiatalokat leszólítani, ők hátha beszélnek angolul. Nos, nem, nem tudnak angolul, viszont nagyon kedvesek. Egy idő után elérkezett az a pont – ha nem lettem volna kurva fáradt 14 órás repülés és 2 órás transzfer után-, hogy egyszerűen kíváncsi lettem volna arra, hogy mi az istent tudnak hozzám japánul beszélni 10 percen keresztül, miután felteszek egy kérdést nekik angolul, amit nem értenek???
Kezdtek úgy állni a dolgok, hogy én a hátra lévő 10 napot a bőröndjeimmel együtt a Yokohama stationon fogom eltölteni és ennyi lesz, amit Japánból látok. Ahogy fáradtan és kimerülten bámultam, ahogy az emberek sietnek a dolgukra megpillantottam egy nagyon jóképű japán (gondolom) fiút. Ez azért meglepő, mert én kifejezetten nem találom vonzónak az ázsiai férfiakat. Azt hiszem, életemben ez volt az első, hogy egy ázsiai pasira azt mondtam, hogy hu de jóképű! Gondoltam, semmi veszetni valóm nincs, ha tőle is megkérdezem hogy tudok eljutni a Kannai stationre. Hihetetlen a jóképű japán fiú tudott angolul és kiderült ő is arra tart és mondta, hogy menjek vele. Segített jegyet venni- természetesen egy masinából kell és a 140-es számot kellett megnyomni, magamtól erre az életben nem jöttem volna rá. Szóval Misi jó tanácsával nem jutottam volna messzire, ezért a saját jó tanácsaimra kell hallgatnom: mindig a legjobbképű pasitól kérdezd meg, hogy merre menj :)
Valamilyen csoda folytán éppen úgy keveredtem ki a Kannai vasútállomásról, hogy a szálloda irányában voltam. Megtaláltam a szállodát, ki volt írva a neve- felmásztam egy félemeletet a bőröndjeimmel, mert olyan magasságban volt a bejárati ajtó és már a tusolásról álmodoztam, amikor egy gyógyszertárat, egy fodrászüzletet és egy éttermet találtam ott az ajtón túl. Itt volt egy kisebb fajta szívinfarktusom. Szóval visszamentem az épület elé, hogy még egyszer csekkoljam tényleg láttam-e kiírva a szálloda nevét, vagy már hallucinálok. Tényleg ki volt írva, de szálloda nincs. Valami isteni szikra folytán úgy voltam vele kipróbálom a liftet. És azt jól is tettem, mert a szálloda az épület 4. emeletén volt.
A recepciós beszélt angolul és örömmel közölte velem, hogy igen a nevemen van egy dohányzó szobafoglalás. Itt jegyzem meg, Japánban gyakorlatilag mindenhol lehet dohányozni, kivéve az utcán - mondom én ez egy más világ :) Jeleztem, hogy az nem lesz jó, én nem dohányzom. Azt vàlaszolta, hogy semmi probléma megoldjuk. Nos a japánok tényleg marha udvariasak- csak udvariságból mondta azt, hogy megoldjuk, valójában mind az 5 ott töltött napon a dohányzó szobában voltam elhelyezve. A szoba szerintem ronda volt, viszont a WC az fullos. Szóval a WC különböző funkcióinak megfejtése foglalta le az éjszakám nagy részét: van olyan, ami azt hangot adja, mintha éppen lehúznád a WC-t. Van, ami belespriccel valamit a popodba- ettől annyira megijedtem, hogy azt többet nem mertem használni (ki tudja, mit spriccel bele). És már az első használatkor felpattantam a budiról, cserébe a pizsamamám lett csupa vizes. És a kedvencem az ülőkemelegítő. Ezek egyébként alapfunkciók: bárhova mész ezeket minden WC tudja: (repülőtéren, állomáson). Szóval felfedeztem az első kulturális szakadékot a japánok és a magyarok között. Magyarországon a kislányok többségét úgy szocializálják kisiskolás korától kezdve, hogyha egyszer az éltében is ráül egy WC kagylóra, akkor az ebola, lepra és egyéb szörnyű betegségek 100-szoros gyorsaságú változatát kapja el. Nekem úgy tűnik, a japánok ráülnek a WC csészére, különben nem lenne értelme ezeknek a funkcióknak.
Ezek után az éjszaka második fele azzal telt el, hogy felfedeztem az ágyba beépített kütyük működési elvét: amikor beállítottam az ágyba beépített ébresztő órát, rájöttem, hogy most már fölösleges lefeküdnöm aludni, már egy órán belül adnak reggelit.... to be continued....
