Újra járok francia kurzusra. Mégpedig academic writing címűre. Oh, hát nem azért, mert már ennyire megtanultam franciául, hogy erre lenne szükségem, hanem mert már az összes többi órát felvettem korábban- ezért csak ez maradt. A csoporttársaim mind 20-as éveik legelején járó cserediákok a világ valamennyi részéről. Két tanárunk van, még pedig mindkettő antropológus professzor, akik a nyelvtanítás új módszertanát fejlesztették ki: az antropológia módszertanával fogjuk elsajátítani a francia academic writingot.

Ettől mindenki nagyon izgatott, főleg, mert holnap már terepmunkázunk: bemegyünk a városközpontba és kiscsoportokat alkotva terepmunkát kell végeznünk, hogy várost, amelyet úgy hívnak Lausanne, megismerjük. A mai nap olyan kutatási kérdéseket kellett kitalálnunk, amelyet holnap a terepen megvizsgálunk és a jövő hétre kell elkészítünk egy kutatási jelentést a terepmunkáról.

A kutatási kérdések kitalálásánál teljesen megdöbbentem: a fiatal csoporttársaim, akik között vannak jogászhallgatók, politológusok, művészetszociológiát és sporttudományt tanulok, képtelenek voltak elvonatkoztatni a saját tudományterületüktől: mindenki ragaszkodott hozzá, hogy abban a témában kutat, amit tanul. Ez a kezdetben egyáltalán nem zavart, csak ugye a csoportalkotást nehezíti meg. Akkor lepődtem meg, amikor mindenki valami világmegváltó kérdésre kereste a választ: volt aki en bloc olimpiát akart kutatni, vagy az egész svájci demokráciát megérteni. A két tanár próbálta a diákokat afelé terelni, hogy itt, a várost érintő kérdésekre kellene fókuszálni. A diákok azonban tántoríthatatlanok voltak és az egész világot érintő, de minimum országos szintű kérdéseket kívánnak megvizsgálni egy délelőtt alatt. Szerintem kiült az arcomra a „Jesszusom, ezek hülyék gondolat”, ami a fejemben kavargott ennyi világmegváltó ember között. Ezt abból gondolom, hogy az óravégén odajött hozzám az egyik tanár és azt mondta, hogy Ivett ők fiatal hallgatók, nincs tapasztalatuk, hagyni kell őket hülyeséget csinálni, és majd rájönnek, hogy ez így nem fog menni.

Elfogott az az érzés, hogy tényleg megöregedtem, mert ismerem azokat a dolgokat, amelyeket ezek a kis világmegváltók még nem: nincs végtelen időd és kapacitásod egy feladat elvégzésére. Elég egy pirinyó dolgot felfogni a világból, hogy jó érzés töltsön el, nem kell globálisan mindent megérteni akarni. Valóban én már nem vagyok világmegváltó és tényleg egyszerűen el kell fogadnom, hogy igenis nekik is joguk van megpróbálni. Ekkor a tanárnak az az ötlete támadt, hogy csináljak arról kutatást, hogy ezek a fiatalok egy –egy ilyen ambiciózus kutatási kérdésből, hogyan vesznek vissza és jutnak el majd valami egészen más vizsgálathoz. Nem lelkesített annyira az ötlet, mert én az a korosztály vagyok, aki már nem hisz a világmegváltásban, de azért még drukkol nekik.

Misinek mondtam, hogy azért jó egy kicsit megöregedni, mert jobb tisztába lenni vele, hogy mi a racionális és csak egy ici-picike részmunkaidős világmegváltást bevállalni. Egyedül azt nem érzem fairnek, hogy az érzelmeink nem öregszenek, de Misi szerint ez így teljesen rendjén van.