Ma egy volt magyar kolléganőmmel leveleztem munka kapcsán. Volt jó pár levélváltásunk és a végén személyes dolgokról is beszélgettünk. Ő például megkérdezte, hogy most már egy kicsit jobban érzem-e magam Svájcban? Nagyon fura volt a kérdés- egyszerűen nem is értettem. Ekkor vettem észre, hogy a fejemben már megszűnt az a kategória, hogy jobban szeretek-e Svájcban élni, mint Magyarországon. Nem azért, mert annyira elsvájciasodtam volna, hiszen magyarként élem a mindennapjaimat. Magyarul beszélek magamban, a to do listámon minden magyarul szerepel, és nem telik el úgy nap, hogy nem olvasom el a híreket Magyarországról, vagy nem chatelek, e-mailezek, vagy skypolok magyarokkal. Arról nem is beszélve, hogy Misinek (svájci német) rendszeresen sziával köszönök. Nem hiszem, hogy Svájchoz vagy az itteni élethez, kultúrához közeledtem volna rettentően (jó nyilván valamennyire igen), inkább úgy érzem, Magyarországtól távolodom. Sőt inkább én azt érzem, hogy Magyarország távolodott el tőlem.
Tényleg korlátozni fogják a gimnáziumi férőhelyek számát? Ez tűnik számomra az elképzelhető legbarbárabb lépésnek.
Amikor megérkeztem Svájcba gyakorlatilag semmit nem tudtam franciául - hozzáteszem egyáltalán nincs is szükségem az angol nyelven kívül semmi más nyelvre a munkámhoz. Eldöntöttem, hogy beiratkozom egy francia kurzusra és annak ellenére, hogy egyetlen évre szólt a szerződésem az egyetem fizette nekem a kurzus díját. Azóta rendszeresen beiratkozok: most lesz a negyedik alkalom, hogy az intenzív – és egyáltalán nem olcsó (600 CHF/ 3 hét) – francia kurzust fogom látogatni. Szemrebbenés nélkül fizetik immár a negyedik kurzust is a számomra. (Egyébként úgyanígy fizetnék nekem azt is ha svájci némettül, vagy olaszul szeretnék tanulni). Első látásra elképzelésem sem volt arról, hogy mi a fészkes fenéért éri meg nekik, hogy pénzt fektetnek a francia tanulásomba? (Márpedig meg kell, hogy érje nekik, mert ez Svájc- itt semmi sincs ingyen). Több mint egy évnek kellett eltelni, hogy megfejtsem a titkukat: nem közvetlen CHF-ben mérhető hasznot várnak a francia tanulásom befektetésétől, hanem ennél sokkal többet. Számukra az a legfontosabb, hogy értelmes emberek hoznak döntéseket a közösséget érintő ügyekben. Az én esetemben – mivel nincs szavazati jogom- azt várják, hogy képes legyek eligazodni a szabályaik között, megértsem és betartsam azokat, ezáltal integrálódjak a közösségbe és érezzem jól magam, mert ez az alapfeltétele az együttműködésnek, végső soron pedig az egész rendszernek, amit demokráciának hívnak.
Minden egyes döntés, ami a tudáshoz való hozzáférést, az emberi tőkébe való befektetést korlátozza, tulajdonképpen a demokráciát mossa alá.
