Tokióból egy órával előbb érkeztem az isztambuli repülőtérre, ahol, így 3 óra 10 perc helyett, 4 óra 10 percem volt az átszállásra. Soha nem voltam még Isztambulban, de kislánykorom óta kíváncsi voltam rá. Konkrétan a 80-as évek második felére nyúlik vissza a kíváncsiságom, amikor is a nagymamám hazajött egy törökországi kirándulásból és zöldalma teát hozott nekünk. Akkor ittam életben először a fekte teán kívül valami mást, és nagyon izginek tűnt, hogy létezik másmilyen is. Azóta számomra Isztambulnak zöldalma tea íze van. Szóval elkacérkodtam a gondolattal, hogy hívok egy taxit és egy pindurit rákukkantok a városra: iszom egy zöldalma teát, ha már így hozta a sors, hogy idekerültem. Azonban hamar lebeszéltem magam a tervemről, elsősorban azért, mert rájöttem, hogy annyi időm még sincs, hogy várost nézzek- ez volt a fő ok-, meg fáradt is voltam és olyan jó volt Japánban, most pedig ideiglenesen a világ legjobb országába megyek haza: Svájcba. Meg azóta már annyi féle teát ittam, valójában a porból készült zöldalma tea íz egy kicsit anakronisztikusnak is tűnik. Lehet, hogy a 80-as években Törökország egy mesés helynek tűnt, ahova vágytam, de már nem az. Miért is mennék én most Isztambulba, nincs nekem itt keresnivalóm!
Hogy elüssem az időmet szépen körbejártam a duty free boltokat, ahol az összes méregdrága parfümmintából fújtam magamra- gondolom, milyen pacsuli szagom lehetett, ilyenkor mindig sajnálni szoktam a mellettem üllő utasokat. Azonban az intenzív parfümfújás után is rengeteg időm maradt és több parfümöt már nem tudtam magamra fújni, különben már magamnak is feltűnt volna, hogy pacsuli szagom van. Kicsit hiányoltam az ingyen internetet, ami például a tokiói repülőtéren volt, úgy azért gyorsabban telt volna az idő és valószínűleg kevésbé lett volna pacsuli szagom. Persze rákerestem az elérhető hálózatokra, találtam is egyet, amely azt írta, hogy 1 euróért korlátlan internetet vásárolhatok, ha megadom a bankkártyám adatait. Azonban a csillaggal jelölt apró betűs rész túl hosszúnak tűnt ahhoz, hogy elolvassam. Végül arra jutottam, hogy Törökországban nem merem megadni a bankkártyám adatait. Így végül is a parfümfújás melletti másik repülőtéri szenvedélyemnek hódoltam: bementem egy könyvesboltba, hogy megnézzem, melyek a menő bestseller regények mostanában. Úgy tűnik, a bestseller regények továbbra is népszerűek (mármint az anakronisztikus nyomtatott verzióban is), vagy mindenkinek marha sok ideje volt az átszállásra: túl sokan voltak és így nem éreztem jól magam a könyvesboltban, ezért elindultam kifelé, amikor megakadt a szemem a The Economist újságon.
Hát nem vagyok ennek a rendszeres olvasója, értsd: kb. évente egyszer egy repülőtéren szoktam belenézni. Mivel az újságos résznél senki nem állt, így most belelapoztam. Érdekes, hogy évente egyszer, amikor belenézek, mindig találok benne egy hosszú cikket Magyarországról, vagy inkább Orbán Viktorról. Abszolút semmi újat nem írt számomra a cikk, mégis szar volt olvasni, hogy egy szakértő miként értékeli például az orosz hitelfelvételt vagy a reklámadót. A cikk lényege az volt, hogy féldiktatúra van és a gazdaság is szarul teljesít. Utána lapoztam egyet és közvetlenül a következő cikk pedig Svájccal foglalkozott: azzal, hogy a részvételi demokrácia milyen jól működik és a svájci gazdaság hogyan szárnyal. Így valahogy még jobban belém hasított az előző cikk tartalma; biztos a kontraszt miatt, és szomorú lettem. Ahelyett, hogy összekönnyeztem volna az újságot, amit nem szándékoztam egyébként megvenni, gyorsan visszatettem azt a polcra és megpróbáltam elhessegetni a gondolataimat azzal, hogy ez csak egy újságcikk volt, nyilván kiélezve fogalmaznak benne.
Ma olvasva az Orbán Viktor tusványosi beszédének összefoglalóját az isztambuli elhessegetett gondolatok ismét rám törtek. És most nem tudom elhessegetni azzal, hogy ez csak egy újságcikk.
Én részvételi demokráciát szeretnék és jóléti államot és egy adag liberalizmust. És bárcsak mi is el lennénk foglalva a bevándorlók problémájával (és nem a kivándorlók problémáival)!!!
