Tök jól sikerült az utolsó 24 órám Lausanneban. Este 7-kor tollaslabdáztam a kollégáimmal az irodában, sőt egy nagyon merev, nagyobb szigorú igazgatót is sikerült rávennem, hogy játsszon velem. A mókát csak az szakította félbe, hogy sikerült valami mennyezetből kilógó hülyeségre felütnöm a labdát :( Előtte pedig a szabadban (Bibi: mi még mindig a szabadba ebédelünk a Genfi tó partján a vizet bámulva-, de nem már nem úszva benne) tök izgi lehetséges kutatási kérdéseket dolgoztunk ki például arról, hogy minden a második esemény vajon nagyobb hatással van-e az ember életére, mint az első. Mindezt abból vezettük le, hogy egyre nagyobb coolság az egész világon, hogy a hegymászók nem a legmagasabb csúcsokat másszák meg, hanem a második legmagasabbat. Ennek oka, hogy a második legmagasabb csúcsot megmászni sokkal nehezebb, hiszen nincsenek annyira jól bejáratva az útvonalak, mint a legmagasabb csúcsok esetében, amit mindenki meg akar mászni. Utána este vacsorát főztem az egyik kollégámnak, aki teljesen el volt ájulva a magyar konyhaművészettől: különösen a párolt tengeri hal bio sütőtökkel és bio krumplival ízlett neki :) Tudom, hogy ez nem éppen magyar, de mi a fészkes fenét készítettem volna neki, ha allergiás mindenféle zsiradékra és fűszerre. A múltkor például a párolt zöldbabot nem ette meg, mert félt, hogy olyan vízben főzték, amiben előtte valami zsíros húst is tettek, előtte meg a salátából a lencsét válogatta ki, mert szintén félt, hogy valami zsiradékkal érintkezhetett a lencse. Szóval-legyünk őszinték - tényleg kénytelen voltam egy picit csalni :)
Reggel szépen összepakoltam és elindultam. A postaládáknál összefutottam Carlos bácsival. Teljesen büszke voltam magamra, mert simán kellemes karácsonyt, sőt boldog új évet is kívántam. Carlos bácsi is viszont ezt kívánta és sajnálkozott, hogy hazamegyek az ünnepekre. Ezt a részt egyébként vagy totál félreértettem vagy nem értem az öreg logikáját. Esküszöm augusztus végi ottlakásom óta a téves bonsoirozásomat leszámítva ez volt az első mondat, amit váltottunk egymással. Mi a fenének sajnálja a Carlos bácsi, hogy nem töltöm vele a karácsonyt egy épületben???- Hát ezt valószínűleg soha nem fogom megfejteni...
Szóval, hogy minden ilyen perfect volt az utolsó 24 órában, egy kicsit meg is kellett vigasztalnom magam, hogy hazamegyek az ünnepekre. Ezt három dologgal tudtam: (1) megvan a repülőjegyem visszaútra, (2) itthon végre nem fognak lekövérezni (persze kivéve az öcsit, de ő nem számít, mert neki hivatalból az a dolga, hogy cseszegessen), (3) élőben is találkozom a családdal és barátokkal.
Megérkeztünk a repülőtérre Bp-en. Hiper-szuper nemrég átadott repülőtéren az Easyjet leszállt valahol a puszta közepén, ahol kb. 1 km-et kell sétálnod a sötétben és a hidegben, hogy valami fényhez juss- egy kicsit unortodoxnak tűnt a helyzet- máshol még nem találkoztam hasonló megoldással. Ezek után jött egy tök jó rész: egy édes barátom kijött értem a repülőtérre: a parkolóban bedobott összeg alapján- újra Svájcban érezhettem magam egy félpillanatnyi időre. A városban szerintem én voltam az egyetlen ember, aki felvisított trafik boltok láttán. Tök tetszett, hogy amiről olyan sokat olvastam a hírekben, azt végre látom is élőben- és igen pont ugyanolyan rondák, mint ahogy a barátaim elmesélték. És trafikok designja a kommunista időket idézi számomra- hát mert olyan egységes és barna- mint egy munkásruha. A repülőtérről szinte az első utam a Klébi volt, ahol falat mászni szoktunk. Mielőtt bementünk a barátom egy régi viccet mesélt nekem, ami talán most is aktuális:
„Robog a vonat a kommunizmus felé a végelláthatatlan tajgán. Egyszer csak elfogy a sín. Az utasok
megidézik Marx szellemét:
− Marx atyánk, a kommunizmus felé igyekszünk, de véget ért a pálya. Mit tegyünk?
− Egyszerű. Szedjétek fel a síneket a vonat mögött, és rakjátok eléje!
Így tesznek, és a vonat robog tovább. De egy idő után elfogy minden. Most Lenin szellemét idézik
meg:
− Lenin atyánk! Megyünk a kommunizmus, de már nem csak sín, a talpfa, a szén és a víz fogyott
el, hanem az ennivaló is. Hogyan menjünk tovább?
− Édes gyermekeim, hát már ott vagytok"
Szóval nagyon lelkesen mentem falat mászni- gyorsan át is öltöztem és irány a fal, amiket nagyon magas svájci hegyeknek fogok majd képzelni. Lelkesedésem egészen addig tartott, amíg a bejáratnál a portás bácsi a következő mondatot mondta köszönésképpen nekem:”Na ugye jó lesz egy pár kilót majd leadni”
Az arcom megmeredt, köpni-nyelni nem tudtam. A portás bácsi érzékelhette, hogy sokkot kaptam és próbálta javítani a helyzeten: „Nem azért, mert kövér, csak úgy majd könnyebb lesz a mozgása, ha majd lead pár kilót”
Mondanom sem kell, hogy ez sem javított a helyzeten.
Ekkor újabb próbálkozása volt a portás bácsinak: ”Azért maga nem egy néprádió, na” Továbbra is meredt fejet vágtam. A bácsi visszakérdezett, hogy tudom, hogy mi az a néprádió? Annyi erőm volt, hogy megráztam a fejem.
A bácsi a következőt mondta: „Háta maga lehet, hogy olyan fiatal, hogy nem is tudja, hogy az 50-es években a néprádión csak két csatornát lehetett fogni” És nevetett a szerinte marha nagy poénon.
No, ekkor úgy éreztem, hogy nekem most van elegem a kommunizmusból, vagy nevezzük akárminek. Sem nemzeti dohányboltot nem akarok, sem megérkezni, sem néprádiót!
