Amikor 25 évesen megtanultam síelni, tudtam, hogy ez az én sportom. Annyira durván nyomtuk akkoriban, hogy most 33 évesen elképzelhetetlennek tartom azt a tempót, amit 20-as éveim második felében síelés címszó alatt műveltünk, pedig ugye nem volt az azért olyan marha régen, ergo gyorsan öregszik az ember. Úgy nézett ki, hogy felkeltünk hajnali fél négykor és elindultunk Jasnara vagy Chopokra, hogy biztos odaérjünk nyitásra. Általában mi vártunk még 10 percet a felvonó indítására,- de mindig mi voltunk az elsők. Utána megállás nélkül: evés, ívás, pisilis nélkül végigsíeltük a napot- addig, amíg a felvonók üzemeltek.
Jasnan van egy erdei túra pálya, ahol a kicsit haladóbbak szoktak síelni- úgy tudsz oda jutni, ha egy picit letérsz a pályáról (na jó van némi lavina veszély J és freerideolsz egyet). Jesszusom, mennyire hiányzik az a pálya - imádtam!!! Az a pálya azért is volt jó, mert kikerülhető volt a tömeg, kevesen ismerték, nem ment el egy csomó idő a felvonónál való sorbaállásra. Persze, hajjaj mennyi idő elment azért arra! Még bennem vannak azok az emlékek is, hogy egy csomószor menet közben leáll a felvonó és ott ülsz rajta, nem ám napsütésben, hanem kurva hidegben, miközben a gyilkos hópelyhek az arcodba vájódnak– arrafelé valahogy soha sem süt a nap - legalábbis amikor én jártam arrafelé- és én menekülő útvonalakat tervezetem magamban ilyenkor: mennyire túlélhető, ha lecsatolom a sílécem és leveszem a bakancsom és leugrok.
Jajj és azok felejthetetlen szlovák ratrakolt pályák, hát hogy is mondjam – annak nincs párja: kibaszott hepehupás volt, bármikor megdobott és estél akkorát, hogy nem tudtad, hogy hol vagy hirtelen. De imádtam!!! Mai napig csodának tartom, hogy soha nem tört el semmim, na jó egyszer volt, hogy hozzá csapódtam egy fához és egy hónapig nem működött a jobb könyököm, de végül is azt leszartam, mert a könyököm nélkül is tudtam azért síelni.
Csórók voltuk nagyon- szóval még aznap hazajöttünk, hogy ne kelljen szállást fizetnünk olyan este 10-re hazaértünk, azonban megszállottak is voltunk, így másnap képesek voltunk újra felkelni hajnalban és újra lenyomni egy hasonlóan örült napot.
Utána egyszer csak eljutottam Ukrajnába is síelni Szlovákián kívül. Mert úgy adódott, hogy egy akkori barátom munkaügyben éppen Ukrajnába ment és megkérdezte, hogy van-e kedvem vele tartani, mert a cég fizeti a benzint és a szállást- szóval így viszonylag olcsón megúszok az egy hetes ukrajnai síelést. Én meg ugye, hogy a francba ne akartam volna menni! :) Jesszusom az út szörnyű volt az Bukovelig - a magyar útviszonyok ahhoz képest komolyan mondom szupersztrádák voltak. A sípálya félig volt megépítve, de ezt tényleg értsd szó szerint, hogy félig. Volt, hogy elindultál egy pályán, csak nem volt befejezve a vége- szóval nem vezetett sehova, így kénytelen voltál a síléceddel a válladon egy kilométert caplatni a következő felvonóig. Ez azért úgy karban tartotta az embert- finoman szólva is :)
A vendéglátóink – egy magyar család volt egyébként- esténként céklalevest főztek nekünk - akkor ettem életemben először és azóta imádom. Szóval cékláról most már nekem mindig Ukrajna jut eszembe, mert Ukrajnának céklaleves íze van J
Ahogy szlovák pályákon mindig jó síelőnek számítottam, annak ellenére, hogy soha nem tanultam síelni, én csak mindig ellestem, hogy mások, hogy csinálják, az ukrán pályán a második legjobb síelő voltam régi barátom után. Azért ez nem volt nehéz feladat, mivel a pályák tele volt csillogó szemű első síelőkkel. Én akkor már pontosan tudtam, hogy milyen ez az amatőr szerelem, jó volt őket nézni, ahogy beszerelmesednek a síelésben, meg persze azért féltem is tőlük, hiszen valljuk be a kezdő lelkes síelőnél, nincs veszélyesebb. De hát ismerem és megértem én Kelet-Európa farkastörvényét a sípályán: én jobb vagyok nálad, tehát nekem kell odafigyelnem, hogy te ne okozz nekem balesetet, mert te sem gyerekként tanultál meg síelni, örülsz, hogy itt lehetsz és síelhetsz, arra már nincs energiád és önfegyelmed, hogy betarts szabályokat, hogy szépen lassan, fokozatosan tanulj meg síelni.
Érdekes, soha nem vágytam arra, hogy Svájcban síeljek. Egyrészt mert olyan elérhetetlennek tűnt régen - és ha nem akarsz csalódni, akkor nem vágysz olyanra, ami elérhetetlen. Másrészt én tényleg boldog voltam a szlovák és ukrán pályákon, engem azok kielégítettek.
Ezt csak azért meséltem el, hogy megértsétek, hogy milyen nekem itt síelni. Nagyon kedvesek a kollégáim, tudják, hogy szeretek síelni és mindig elhívnak. Persze, nagyon örülök neki, de az itteni síeléseknek sajnos nemcsak sótlanok, de teljesen ízetlenek.
A múltkor Leysinben mentük, ami viszonylag egy kis pálya- nem indultunk korán, kb. 10-re értek ide értem. Olyan 11:30-ra értünk a sípályához, utána félóra elment azzal, hogy sílécet kölcsönöztem, és amire minden megvolt (a jegyünk is) már elmúlt 12. És amikor azt gondoltam, hogy na végre már elkezdünk síelni, akkor kitalálták, hogy igyunk valamit az étteremben, ami egyébként ilyen luxus izé volt, hogy körbe forog a teteje, így egy ültő helyedbe belátod az egészet. Persze ezek jó dolgok- szép meg minden- csak az én agyamban a síelés az izgalmasabb, mint üldögélni akár egy forgó étteremben. Szóval én nem örültem annyira egy ilyen kezdésnek. Után kb. egy másfél órát síeltünk- szerintem egyáltalán nem volt hideg és a napsütés is nekem bőven elég volt, de ők egyfolytában panaszkodtak, hogy nem süt a nap. A pályák egyébként olyan szinten rendben vannak, hogy sehol egy oda nem tartozó huppanó- szóval minden olyan tökéletes. Ráadásul ez a pár, akivel együtt síeltem elmondhatatlanul kedves és türelmes. Amikor csak kétüléses felvonó volt, mindig valamelyik velem jött és már én könyörögtem neki, hogy most már ők menjenek együtt, én megyek egyedül. Tökéletesen síeltek mind a ketten, de azért látszott rajtuk, hogy ők már kiszerelmesedtek a síelésből, azért jönnek el, hogy kipipálják, hogy az idén is síeltek és élvezték, hogy velem jót tehetnek, hogy elhoznak ide, hogy tanítgatnak franciául. Szóval gyakorlatilag minden tökéletes a svájci sípályákon, de nekem mégis iszonyatosan hiányoznak a hippe-huppásra ratrakolt szlovák vadregényes pályák, a menekülő útvonaltervezések, a fárasztó caplatások és a gyilkos hópelyhek, valamint a türelmetlen és szerelmes kelet-európai emberek.
