Hát visszafordíthatatlanul nyár van: június, forróság, foci vb és nyaralás tervezése (ami az én esetemben most 3 egzotikus hely is lesz: orbánista Magyarország, ázsiai Japán, és olasz Svájc).
A nyár kezdete mindig cseresznye ízű. Egy kis közben, ami része a vasárnap reggeli futó útvonalamnak, ahol egyébként a róka koma is él, van egy cseresznyefa az egyik ház udvarban roskadásig cseresznyével. Lefelé futás közben kacérkodtam a gondolattal, hogy megállok és leügyeskedek a fáról egy cseresznyét, de végülis mégsem tettem, mert akkor fékeznem kellett volna, meg egyébként is jobban fog esni a cseresznye a visszaúton, amikor a hegyre mászom föl majd (olyankor csak sétálok ám, annyira nem vagyok jó formában, hogy hegynek felfelé is fussak).
Kb. 50 perccel később a visszautam megint nem volt alkalmas arra, hogy cseresznyét lopjak a kertből, mert egy 5 év körüli jankásan csillogó szemű kislány beelőzött. De azt hiszem, végignézni a kishuncut stratégiáját finomabb volt, mint maga a cseresznye.
Következőképpen történt: egy középosztálybeli család sétált lefelé a kis közben: két szülő, négy gyerek, a nagymama és az elég rozogának és öregnek kinéző nagyapa. A jankásan csillogó szemű kislány volt a legkisebb gyerek. Megpillantotta a cseresznyefát és a kisarcán egy céltudatos terv ült ki: megkereste a csapat leggyengébb láncszemét, ami úgy tűnik, a nagyapa volt. A nagyapát rávette, hogy maradjanak egy kicsit le a többiektől, majd a nagyapa felemelte a kislányt, aki leügyeskedett pontosan egy szem cseresznyét a fáról, azt gyorsan megette és hihetetlen boldognak és elégedettnek tűnt. Meggyőződésem, hogy magának a cseresznye megevésének semmi köze nem volt a kislány boldogságához, mert még a kisarcán egy kis fanyar is megjelent, amikor lenyelte a cseresznyét (valószínűleg nem a legérettebbet sikerült levadásznia), sokkal inkább a kis angyali tervének megvalósítása okozhatta a boldogságát. Ezután a vidám kislány futásnak eredt, hogy beérje a többieket, de pár méter után megtorpant, észrevette, hogy így a nagyapa egyedül marad, visszarohant a nagyapához, megfogta a kezét és azt mondta neki, hogy „Courons!” Én ekkor már jóval elhagytam őket és a dombtetőről lefelé néztem, ahogy a csintalan kislány kézen fogva fut a rozoga nagyapjával.
Akkor érünk a nyár közepében, amikor már megfeledkezünk cseresznye ízről és elkezdjük a paradicsomot befőzni. Még nem tartunk itt, de az utóbbi két hétben komoly megbízatásom volt: a szomszéd lány paradicsomait kellett öntöznöm, amíg ő Észak-Olaszországban nyaral. Úgy tűnik, ő nagyon szereti a paradicsomait, rengeteget beszélt rólunk és aggódva hagyta itt őket. Így elég nagy nyomás alatt vagyok, hogy megfelelően lássam el a megbiztatásomat, azaz ne nyírjam ki őket. Komolyan is vettem a locsolásukat, azt hiszem az első pár napban konkrétan túllocsoltam őket. Egy kinyiffant, de szerintem ő egyébként is beteges volt, egy meg nem kelt ki, de hát ez nem lehet az én hibámnak betudni, mivel lehet, hogy ő semmilyen körülmények között sem kelt volna ki, de ezt meg nem tudjuk empirikusan bizonyítani.
Most, hogy közeledik a szomszéd lány visszatérte, még inkább mindent megteszek, hogy a paradicsom palánták megfelelő ütemben fejlődjenek: elkezdtem beszélni hozzájuk, ezt a nagynénémtől láttam, aki komolyan hisz benne, hogy a virágok szebbek lesznek attól, hogyha beszélünk hozzájuk. Mondjuk én itt fordított oksági viszonyt feltételezek, de lehet azért, mert sokat olvastam a Kis herceget: szóval nem a virágok lesznek szebbek attól, hogy beszélsz hozzájuk, hanem neked fognak jobban tetszeni a virágaid, azért, mert beszélsz hozzájuk. Először magyarul szóltam hozzájuk, után azonban rájöttem, ha mégiscsak a nagynénémnek van igaza és nem a fordított oksági viszony az érvényes, és ezek a kis növénykék tényleg igénylik a kommunikációt, akkor vajmi kevés esély látok arra, hogy értik a magyar nyelvet, ezért másnap megpróbáltam az ő anyanyelvükön csevegni: franciául. Azonban pár perc múlva leesett, hogy ő anyukájuk svájci német, szóval nincs esély rá, hogy szebbé tegyem a beszélgetés által a kölcsön paradicsomaimat.
Harmadnap viszont leesett a tantusz, hogy a paradicsomok őshazája Dél-Amerika, azaz az ősi anyanyelvük a spanyol, szóval elkezdtem spanyolul diskurálni velük. Persze csak nagyon egyszerű dolgokat mesélek el nekik és nagyon egyszerű szinten. Péládul elmondtam, hogy tegnap 3:1-re nyertek a costaricaiak az uruguayiak ellen, tök izgi volt a meccs. Ha szingli vagy jó egyedül meccset nézni, mert mindig valaki elhív randizni, de tök jól tudok már spanyolul kihátrálni a randi meghívások alól. Viszont őszinte leszek, azt elhallgattam előülök, hogy a spanyolok kikaptak a hollandoktól 5:1-re, ne hogy ez visszafogja a fejlődésüket.