Oliverrel és Misivel kb. heti háromszor ebédelünk együtt + délutáni kávézások, szóval elég sok időt töltünk el. Ezalatt egy csomó mindenről beszélgetünk. Nyilván először, mint  munkatársak a kutatásokról, utána a hobbiról (sportok, zene, filmek) ezt követően a nyelvekről. Zárójeles megjegyzés: tiszta szégyen Misi a legjobb barátom itt és egy év alatt mindössze annyit tudtam megtanítani neki magyarul: „Meg vagyok fázva, ezért nem érzem az ízeket” és ezt is mindig elfelejti :( Bezzeg a másik magyar lány legjobb barátja egy csomó mindent tud már magyarul mondani. Például Cedric olyat is tud már mondani, hogy „Ő a legjobb barátom, és a legjobb két bb-vel van”  Na erre varrjatok gombot! ;) Misivel mikor fogunk a melléknevek felsőfokú alakjáig eljutni...? Hát nem tudom! Azt hiszem, amikor a teljes hasonulás szabályát próbáltam neki elmagyarázni, akkor attól besokallhatott, és azóta nem akar magyarul tanulni. Szóval visszakanyarodva az eredeti gondolatmenethez már egymás magánéletéről, szexuális hovatartozásáról és egyéb perverziókról is beszélgettünk. Az az igazság én komolyan azt gondolom, hogy a kollégális viszonyból a barátságba való átmenetnek nem is ez a legfontosabb állomása (mármint, hogy magánjellegű dolgokról beszéljetek) hanem amikor nekik panaszkodhatom az otthoni viszonyokról és tudom, hogy ők ezt átérzik (na jó, Oliver nem biztos). Misi például április 7-én kényesen ügyelt arra, hogy nehogy érintsük a választásokat, mint témát. Nem mintha nem olvasta volna az eredményt, meg az egész hercehurcát a Neue Zürcher Zeitungban, hanem pont azért, mert olvasta és nem akart nekem fájdalmat okozni.

Egyik ebédnél valahogy felmerült a szó az Osztrák-Magyar Monarchiáról. Érdekelte őket, hogy az milyen volt, mettől- meddig tartott, miért lett vége és nem bánjuk-e hogy vége lett. Meg egy csomó olyan kérdést tettek fel, ami az ő szempontjukból érdekes. Nekem pedig ez a téma azért is a kedvemre volt, mert mindig is a kiegyezés volt a kedvenc történelmi korszakom. Emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor töri érettségin kihúztam a kiegyezést, ahogy láttam a tétel címét, tudtam, hogy lehetetlenség nem 5-öt kapnom. Onnantól csak az volt a kérdés, hogy milyen logikai szálra fűzöm fel, hogy én minél jobban élvezem a saját feleletem :) Szóval azt hiszem, nem is kérdezhettek volna jobb embert Misiék erről a korszakról, mint engem. Még milyen jó, hogy az 1000 éves történelmünkből ők pont erre a korszakra kíváncsiak! Miközben szépen elmondtam nekik a történelmi tényeket, közben megtanultam az ő logikájukat, ők mire kérdeznek rá, mit akarnak tudni. Az ő logikájukban az volt a központi rendező elv, hogy de miért nem lehetett fenntartani az OMM-t, mi miért akarunk kilépni és ugye megbántuk, hogy az OMM összeomlott? Valójában teljesen logikusak az ő kérdéseik, azt hiszem, ehhez tényleg magyarnak kell lenni, hogy valaki képes legyen megérteni, hogy mi önállósodni akartunk. Bár őszintén, ahogy látom a folyamat végét- azért bennem is néha megfordul (magyarként), hogy nem lett volna jobb az őszirózsás forradalom nélkül? (Jegyzem meg, nem is szeretem az őszirózsákat).

Igazából a beszélgetésünk után még nem fogtam fel annak a jelentőségét, hogy a magyar történelemről beszélgetni miért fontos Misivel és Olivérrel, inkább csak azt éreztem, hogy ennek súlya van, hogy ez érdekelte őket, hiszen lenne másról is beszélnivalónk, ők meg csillogó szemmel hallgatják, ahogy én csillogó szemmel beszélek egy letűnt korszakról Európa peremén. Szóval mi is az értelme ennek?

Akkor jöttem rá ennek az ominózus beszélgetésnek a jelentőségére, amikor kb. két héttel később a főnökömmel és egy másik magyar lánnyal spontán elkezdtünk beszélgetni Svájc történelméről. Őszinte leszek eddig lusta voltam arra, hogy bármilyen töri könyvet elővegyek, vagy akárcsak a google segítségével utána olvassak ennek a kis ország történelmének. Csak annyit tudok Svájcról, mint mindenki más, hogy gazdagok, semlegesek, állandóan népszavaznak, jók a csokiaik, az óráik, van katonaság, de soha sem háborúznak, marha szerencsések. Viszont az ebéd utáni beszélgetés, ami tényleg semmi extra nem volt, csak például arról szólt, hogy a kontinensen itt volt a leghamarabb ipar, egyesen Manchesterből hozták a szövőgépet, hogy, amíg Európában a nagyhatalmak 48-as forradalmakkal voltak elfoglalva, itt szép csöndben létrehozták a szövetségi államot. Meg, hogy hogyan alakult ki a híres óraiparuk: parasztok rakták össze kézzel télen, hogy kiegészítsék a jövedelmüket. Honnan jön a semlegességük? Csak egy túlélési stratégia volt, mert beszorultak a nagyhatalmak közé, de aztán így maradtak.

Szóval tényleg semmi extra nem hangzott el, mégis az egész beszélgetés után nem tudom Svájcot úgy látni, mint annak előtte. Most a szememben nem egy ország, ahol nagy a jólét és a kelet-európai ember ide jön, dolgozik néhány évet, összeszedi magát anyailag és hazamegy. Ha nem egy ország megingathatatlan történelmi gyökerekkel, sorsokkal, sikerekkel, kevesebb kudarcokkal, sok-sok kiegyezéssel. Egy ország, aminek hirtelen súlya lett a szememben és elveszítette az „elviselhetetlen könnyűségét”, és hirtelen szerethető lett, csak azért mert tudok róla valamit, és azt egy svájcitól tudom az ő szemüvegén keresztül, az ő súlypontozásával, ami nyilván mindig más és nyilván mindig igazabb, mint ugyanazt egy történelemkönyv lapjain vagy a Wikipedian olvasni.