Életem első siklóernyőzése előtti nap egy általam és az egész világ által is elismert demográfussal ebédeltem együtt az egyetemen, ahol dolgozom. Elmeséltem neki, hogy másnap ejtőernyőzni megyek, amire az volt a reakciója, hogy én ezt megtehetem, mert még nincs gyerekem. Ez végülis egy újabb mini diszkrimináció a gyermektelenekkel szemben, de erről nem nyitok vitát. Csak nem értem miért gondolják azt a gyermekes társaink, hogy a gyermekteleneknek senkiről sem kell gondoskodniuk. Meg ha életről van szó, az ugyanazt jelenti minden ember számára, ebben biztos vagyok függetlenül attól, hogy van-e gyereked, vagy nem.
Meg egyébként marha abszurd azzal érvelni, hogy azért nem halhatok meg, mert nekem gyerekeim vannak, akiről gondoskodnom kell, mert akkor én gyermektelenként azzal érvelhetnék, hogy nekem meg még ennél is több feladatom van ebben az életben, mert még meg is kell szülnöm, vagy éppen örökbe kell fogadnom a vágyott gyerekeimet és utána fel is kell nevelnem őket. Egy szó, mint száz siklóernyőzni mentem attól teljesen függetlenül, hogy vannak-e gyerekeim, lesznek-e, vagy nem lesznek.
...egyből felkapott minket a szél, szóval kb. öt méter futás után mi is a levegőben voltunk. Az első dolog, ami történt, hogy felcsúszott a rajtam lévő három pulóver és éreztem, hogy ki van a derekam és fázik. Amikor Anthony megkérdezte, hogy milyen érzés, hogy érzem magam, akkor azt gondoltam, várjon már egy percet, amíg úgy ficánkolok, hogy meg tudom magamon igazítani a ruháimat. Amíg ezzel nem végzek –én addig ugyan meg nem tudom mondani, hogy milyen érzés. Szép lassan sikerült lejjebb húznom a rajtam levő három pulcsit, így tudtam egy picit élvezni a tájat. Ami egyébként tényleg elképesztően szép, tényleg ritkán érzed azt, hogy alattad vannak a hegyek, így már csak azokra a nagyon távoli hófödte csúcsokra kell féltékenynek lenned, amelyek azért érezhetően még mindig magasabbra nyúlnak, mint amilyen magasan te repülsz. Az egészet egyébként nem is repülésnek érzed, hanem lebegésnek. Én egyfolytában kalimpáltam a lábaimmal, élveztem, hogy semmiben, de semmiben nem tudom őket beverni.
Anthonyval fönt a levegőben próbáltunk néhány dologról beszélni. Amikor kiderült a számára, hogy szociológus vagyok, akkor megkérdezte tőlem, hogy mi a boldog élet titka. Először fogalmam sem volt, hogy vajon ő milyen logikai kapcsolatot lát a boldog élet és a szociológus lét között, mert én ugyan semmit. Utána rájöttem, hogy az itteni munkatársaim többsége valamilyen szinten a jólétet kutatják. Én azonban nem ilyen boldogság szociológus vagyok, így azt kellett rá válaszolnom, hogy nekem tényleg fogalma sincs, de szerintem valószínűleg ő már tudja ezt a titkot, neki mégiscsak az a munkája, hogy a hegyek felett repdes. Ekkor azt mondta, hogy mindig mindenkinek van problémája, nahát ezzel aztán tényleg nem mondott nekem újat, de azért kíváncsi voltam, hogy egy svájci siklóernyős oktatónak vajon milyen problémái lehetnek. Viccesen mondta, hogy komoly problémái szoktak lenni a széljárással. Valami ilyesmi válaszra számítottam és nevettem. Utána jelezte, hogy viccelt és az igazi problémája az az, hogy... (ezt nem írom, nem lenne tőlem fair kibeszélni mások magánéletét, főleg úgy hogy posztoltam róla képek a facebook oldalamon).
Egy olyan jó harmincperces röpködés után végre elkezdtünk lefelé szállni. Jó a siklóernyőzés, de 30 perc bőven elég belőle, mert már fáztak a kezeim, folyt az orrom és zsebkendő hiányában, kénytelen volt beletörölni az orromat a kölcsönkapott kesztyűbe. A leereszkedés viszont nem történik annyira lassan, mondjuk egyáltalán nem ijesztő, de pikk-pakk és lent vagy.
