Szóval még itt maradok plusz két évet, aminek egyébként nagyon-nagyon örülök. Annak ellenére is, hogy a várost, Lausannet, továbbra sem szeretem. Egyébként minden más város eddig nagyon tetszett Svájcban (legnagyobb kedvencem: Bern), egyedül Lausannal nem tudok megbékélni. Lausannal való rossz kapcsolatomat arra fogom, hogy ez a hely szó szerint egy hegyen van. Én nagyon szeretem a hegyeket, na de a város körül, nem pedig azt, hogy a város van a hegyen. Ráadásul, amióta kitörtem az egyik bokám, extrán félek attól, hogy újra elesek. A kificamodott bokám azóta is ronda: nagyobb lett, mint a másik, maradt rajta egy csúnya vizenyős rész, ami szerintem már soha nem fog elmúlni. Sebaj, így is úgy érzem, hogy nyertesen jöttem ki a helyzetből, mert mostanában, amikor összehasonlítom a két bokám, mindig megállapítom, hogy milyen szép a nem rokkant bokám. Szóval így legalább lett egy szép bokám (mert, hogy ez eddig nem is tűnt fel, ameddig a másik is ugyanilyen volt :)
Amit viszont szeretek itt- mondjuk ez egyébként egyáltalán nem biztos, hogy Lausanne specifikus- , az az, hogy az emberek toleránsak errefelé a szociológusokkal :) Nekem tök új élmény, hogy, amikor megkérdezik tőlem, mivel foglalkozom, és azt válaszolom, hogy szociológus vagyok, akkor nem az a következő kérdés, hogy hát de mit csinál egy szociológus / az mire jó? Utána, amikor ezeket is megválaszolod, látszik az emberek tekintetén, hogy azt gondolják mihaszna vagy. Egyébként otthon ezzel már egész megtanultam együtt élni. Teljesen úgy tekintettem magamra, hogy én olyan dologgal foglakozom, aminek nincs értelme. Így ezért itt mindig megdöbbenek, hogy soha senkivel nem találkozom, aki így reagált volna arra, hogy szociológus vagyok, mint otthon.
Ami kifejezetten meglepő, hogy amikor alacsony iskolai végzettségű embereknek (jegyzem meg: ők tudnak angolul miközben én még mindig nem tanultam meg franciául!) mondom el a foglalkozásom, akkor sem találkozom ugyanazzal a lesajnáló (na, ennek meg mi haszna) tekintettel, mint amivel otthon szoktam. És a legcukibb az, amikor ők vigasztalnak, hogy ne érezzem attól szarul magam, hogy én nem beszélek nyelveket (pedig valószínűleg sokkal több évet koptattam az iskolapadot, mint ők), ők meg igen, mert ez itt Svájcban természetes.
Emlékszem Lucassal való első találkozásomra is, amikor bemutatkoztam, elmondtam neki, hogy az egyetemen dolgozom és családszociológus vagyok és hogy az LMBT témákat és a gyermekteleneket kutatom. Ő teljesen odáig volt ettől, szerinte ez nagyon fontos. És milyen szerencse, hogy idejöttem. Egyébként én azon a délután teljesen meg voltam győződve arról - valószínűleg a magyarországi szocializációmból kifolyólag- , hogy most poénkodik és szívat. Utána szép lassan esett le, hogy ő komolyan ezt is gondolja J
Szóval azt megfigyeltem, hogy a tudást errefelé fontosnak tartják, még akkor is, ha az szociológia :) Mi sem mutatja jobban, hogy ebben az országban tanárnak lenni nem egy lenézett szakma, sőt középiskolai tanárnak lenni kifejezetten nagy presztízsű dolog, meg is fizetik őket – a főnököm úgy becsülte, hogy egy 20 éves tapasztalattal rendelkező középiskolai tanár éves fizetése olyan 150 ezer CHF körül mozog. Wow!!! Szóval anyagilag is megbecsülik őket...
Ma észrevettem, hogy az egyetem környékét díszítik, megkérdeztem, hogy miért. Azt a választ kaptam, hogy mert nyílt nap lesz. Ez nem is olyan meglepő, lévén, hogy úgy tudom, hogy ilyen már nálunk is van, azzal a céllal, hogy a végzős gimnazistákat egy-egy felsőoktatási intézmény odacsábítsa. Csakhogy itt nem ezzel a céllal van a nyílt nap. A nyílt nap- tényleg nyílt nap- bárki jöhet. Az elsődleges célja pedig, hogy a pici gyerekeknek- akik csak most kezdték az iskolát vagy akár még ovisok, illetve/és a szüleinknek megmutassák, hogy az egyetem egy nyitott intézmény, bárki bejöhet és bárki számára elérhető, azok számára is, akik olyan családi háttérrel rendelkeznek, hogy eddig senki nem járt közülük egyetemre: az egyetem az ő számukra se legyen idegen hely.
Valószínűleg van is értelme pici gyereket elvinni. Ezt már csak abból gondolom, hogy én a hatéves Jankának és testvéreinek megmutattam, hol dolgozom Lausanneban és egy jó nagyot bújócskáztunk a hatalmas és modern épületben este 9 és 10 között. Amikor egyik fénymásoló szalonba bújtunk el és Ivánka megtalált minket, naná, hogy a lányokkal hatalmasat visítottunk :) Erre kijött a szomszéd irodából egy professzor, körülnézett, én gyorsan bocsánatot kértem, és mondtam is neki, hogy most már indulunk is hazafelé. Erre a professzor azt mondta, hogy egyáltalán nem zavarja, sőt kifejezetten jó, hogy egy kis életet viszünk az épületbe, csak folytassuk a bújócskát J Végül Janka és Pannika életükben először megkérdezték, hogy én mivel foglalkozom, mert ők is azt akarják csinálni, amit én, mert annyira cool ez a hely J