HTML

Helvét napló

Svájcban (Lausanne) töltött egy évem legfontosabb élményeit mutatom be.

Friss topikok

  • peetmaster: "a Madam/Sir sorrendet használtam, de kiderült, hogy az úgy nem ok" mé'? És a however? az is mé'? (2015.05.17. 02:08) Job hunting training
  • Huffnágel Pista: @Neander: "Úgy gondolom, hogy ez a Férfiak elnőiesedéséről szól (Ice T a "pussyfication, elpinás... (2015.02.23. 07:01) Gondolatok Conchita Wurst kapcsán
  • peetmaster: mivel ezzel a világmegNEMváltással lelomboztál, ezért cserébe beszólok, hogy "volt aki unblock ol... (2015.01.28. 11:48) Academic writing
  • peetmaster: Ezt valamennyire tudom, hogy milyen. Én is éreztem ilyen szürreálisan már magamat. Talán a termész... (2014.12.16. 15:28) A kilátó
  • peetmaster: "Azt hiszem, ez a kettő egyformán szörnyű lehet." Ez nagyon bölcs... (2014.12.16. 15:27) Kincsek és csodák

Címkék

Történelem óra kezdőknek

2014.06.02. 21:48 Helvetia

sempach_schlachtfresko_1401738499.jpg_497x333

Oliverrel és Misivel kb. heti háromszor ebédelünk együtt + délutáni kávézások, szóval elég sok időt töltünk el. Ezalatt egy csomó mindenről beszélgetünk. Nyilván először, mint  munkatársak a kutatásokról, utána a hobbiról (sportok, zene, filmek) ezt követően a nyelvekről. Zárójeles megjegyzés: tiszta szégyen Misi a legjobb barátom itt és egy év alatt mindössze annyit tudtam megtanítani neki magyarul: „Meg vagyok fázva, ezért nem érzem az ízeket” és ezt is mindig elfelejti :( Bezzeg a másik magyar lány legjobb barátja egy csomó mindent tud már magyarul mondani. Például Cedric olyat is tud már mondani, hogy „Ő a legjobb barátom, és a legjobb két bb-vel van”  Na erre varrjatok gombot! ;) Misivel mikor fogunk a melléknevek felsőfokú alakjáig eljutni...? Hát nem tudom! Azt hiszem, amikor a teljes hasonulás szabályát próbáltam neki elmagyarázni, akkor attól besokallhatott, és azóta nem akar magyarul tanulni. Szóval visszakanyarodva az eredeti gondolatmenethez már egymás magánéletéről, szexuális hovatartozásáról és egyéb perverziókról is beszélgettünk. Az az igazság én komolyan azt gondolom, hogy a kollégális viszonyból a barátságba való átmenetnek nem is ez a legfontosabb állomása (mármint, hogy magánjellegű dolgokról beszéljetek) hanem amikor nekik panaszkodhatom az otthoni viszonyokról és tudom, hogy ők ezt átérzik (na jó, Oliver nem biztos). Misi például április 7-én kényesen ügyelt arra, hogy nehogy érintsük a választásokat, mint témát. Nem mintha nem olvasta volna az eredményt, meg az egész hercehurcát a Neue Zürcher Zeitungban, hanem pont azért, mert olvasta és nem akart nekem fájdalmat okozni.

Egyik ebédnél valahogy felmerült a szó az Osztrák-Magyar Monarchiáról. Érdekelte őket, hogy az milyen volt, mettől- meddig tartott, miért lett vége és nem bánjuk-e hogy vége lett. Meg egy csomó olyan kérdést tettek fel, ami az ő szempontjukból érdekes. Nekem pedig ez a téma azért is a kedvemre volt, mert mindig is a kiegyezés volt a kedvenc történelmi korszakom. Emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor töri érettségin kihúztam a kiegyezést, ahogy láttam a tétel címét, tudtam, hogy lehetetlenség nem 5-öt kapnom. Onnantól csak az volt a kérdés, hogy milyen logikai szálra fűzöm fel, hogy én minél jobban élvezem a saját feleletem :) Szóval azt hiszem, nem is kérdezhettek volna jobb embert Misiék erről a korszakról, mint engem. Még milyen jó, hogy az 1000 éves történelmünkből ők pont erre a korszakra kíváncsiak! Miközben szépen elmondtam nekik a történelmi tényeket, közben megtanultam az ő logikájukat, ők mire kérdeznek rá, mit akarnak tudni. Az ő logikájukban az volt a központi rendező elv, hogy de miért nem lehetett fenntartani az OMM-t, mi miért akarunk kilépni és ugye megbántuk, hogy az OMM összeomlott? Valójában teljesen logikusak az ő kérdéseik, azt hiszem, ehhez tényleg magyarnak kell lenni, hogy valaki képes legyen megérteni, hogy mi önállósodni akartunk. Bár őszintén, ahogy látom a folyamat végét- azért bennem is néha megfordul (magyarként), hogy nem lett volna jobb az őszirózsás forradalom nélkül? (Jegyzem meg, nem is szeretem az őszirózsákat).

Igazából a beszélgetésünk után még nem fogtam fel annak a jelentőségét, hogy a magyar történelemről beszélgetni miért fontos Misivel és Olivérrel, inkább csak azt éreztem, hogy ennek súlya van, hogy ez érdekelte őket, hiszen lenne másról is beszélnivalónk, ők meg csillogó szemmel hallgatják, ahogy én csillogó szemmel beszélek egy letűnt korszakról Európa peremén. Szóval mi is az értelme ennek?

Akkor jöttem rá ennek az ominózus beszélgetésnek a jelentőségére, amikor kb. két héttel később a főnökömmel és egy másik magyar lánnyal spontán elkezdtünk beszélgetni Svájc történelméről. Őszinte leszek eddig lusta voltam arra, hogy bármilyen töri könyvet elővegyek, vagy akárcsak a google segítségével utána olvassak ennek a kis ország történelmének. Csak annyit tudok Svájcról, mint mindenki más, hogy gazdagok, semlegesek, állandóan népszavaznak, jók a csokiaik, az óráik, van katonaság, de soha sem háborúznak, marha szerencsések. Viszont az ebéd utáni beszélgetés, ami tényleg semmi extra nem volt, csak például arról szólt, hogy a kontinensen itt volt a leghamarabb ipar, egyesen Manchesterből hozták a szövőgépet, hogy, amíg Európában a nagyhatalmak 48-as forradalmakkal voltak elfoglalva, itt szép csöndben létrehozták a szövetségi államot. Meg, hogy hogyan alakult ki a híres óraiparuk: parasztok rakták össze kézzel télen, hogy kiegészítsék a jövedelmüket. Honnan jön a semlegességük? Csak egy túlélési stratégia volt, mert beszorultak a nagyhatalmak közé, de aztán így maradtak.

Szóval tényleg semmi extra nem hangzott el, mégis az egész beszélgetés után nem tudom Svájcot úgy látni, mint annak előtte. Most a szememben nem egy ország, ahol nagy a jólét és a kelet-európai ember ide jön, dolgozik néhány évet, összeszedi magát anyailag és hazamegy. Ha nem egy ország megingathatatlan történelmi gyökerekkel, sorsokkal, sikerekkel, kevesebb kudarcokkal, sok-sok kiegyezéssel. Egy ország, aminek hirtelen súlya lett a szememben és elveszítette az „elviselhetetlen könnyűségét”, és hirtelen szerethető lett, csak azért mert tudok róla valamit, és azt egy svájcitól tudom az ő szemüvegén keresztül, az ő súlypontozásával, ami nyilván mindig más és nyilván mindig igazabb, mint ugyanazt egy történelemkönyv lapjain vagy a Wikipedian olvasni.

 

1 komment

Bérlakáspiac – Lausanne – Becker

2014.05.16. 21:13 Helvetia

lakas_1400267412.jpg_526x295

Valamikor 2013 márciusában ezeket a tanácsokat kaptam egy ismerősömtől a svájci lakásbérléshez: „Még annyi, hogy ha nagyvárosban próbálsz lakást találni (Genf és Zürich biztosan, nemtom Lausanne is ilyen-e) akkor marha nagy a túljelentkezés. Ez azért is van, mert Svájcban az emberek 80%a bérlakásban él, még a nyugdíjasok is. Én amikor Zürichben próbáltam lakást találni, volt hogy 80 emberrel egyetemben libasorban mentünk megnézni a lakást az egyetlen kiírt 1 órás megtekintési időpontban, de kb 40 fő volt az átlag. Ismerkedni jól lehetett, de lakást találni nem igazán. Árulkodó jel az ilyen "felkapott" helyeknél hogy a hirdetésben egy-két konkrét időpont van megjelölve, amikor a lakás megtekinthető”.

Ez akkoriban hihetetlenek tűnt nekem, legalábbis nem éreztem át a helyzet komolyságát. Azóta megtapasztaltam, hogy igen Lausanne is ilyen, sőt talán még ilyenebb, mint az ismerősöm által leírt történetek.

Szóval lakáskeresésben vagyok újból, és ahogy fogy a türelmem úgy nő a tapasztalatom.

A lakásbérleti árai hihetetlen nagy intervallumban ingadóznak. Mondjuk ezt azt intervallumot azért úgy képzeljétek el, hogy drágától a nagyon drágáig, vagy a nagyon-nagyon drágáig tart, sőt tovább is, de a nagyon-nagyon-nagyon drágákat már nem nézem.

Megnéztem egy lakást, ami a belvárostól 6-7 percre van (lefelé menet) (hegynek fölfelé menet egy kétszeres szorzót nyugodtan használhatunk), ami másfél szobás volt, felújított és szimpatikus és mindössze 800 CHF volt (általában ezek inkább 1000 CHF körül vagy afelett szoktak lenni) a havi bérleti díja. Néztem is nagy szemekkel, hogy ez marha olcsó, így egyből rástartoltam. Szombaton néztem meg, akkor már nem volt nyitva az ingatlaniroda, így semmit nem tudtam intézni, viszont hétfőn reggel az első dolgom volt, hogy az ingatlaniroda nyitására odarohantam és beadtam a dossziémat. A dossziénak a következő dokumentumokat kell tartalmaznia: 3 havi fizetési papír (nem vagyok biztos, hogy ezt így fordítják magyarra, de franciául így hangzik: 3 derniéres fiches de salaire), útlevél, tartózkodási és munkavállalási engedély, munkaszerződés, és egy két oldalas dokumentum, amelyben megkérdezik, hogy egyedül akarsz-e lakni, eddig hol laktál és ott mennyit fizettél, miért hagyod el azt a helyet, ahol eddig laktál, stb. és egy erkölcsi bizonyítvány (poursuite), ami azt igazolja, hogy nincs köztartozásod.

Szóval hétfőn a dossziémból hiányzott ez un. erkölcsi bizonyítvány, ugyanis nem érkezett meg hétfőre, viszont az igazolás, hogy megkértem nálam volt, így ezzel az igazolással átadtam egy iszonyatosan unszimpatikus nőnek a dossziémat, aki gyorsan átpörgette és, amint meglátta, hogy a nincs meg az erkölcsi bizonyítványom azzal a lendülettel visszavágta hozzám a dossziém. Én próbáltam a legjobb franciatudásom bevetve, hogy fogadja már el a jelentkezésem és amint megjön az erkölcsi bizonyítványom (valószínűleg holnap) berohanok azzal is. Mondta, hogy nem és kész, és onnantól kezdve nem volt hajlandó tudomást venni rólam. Másnap megjött a várva várt erkölcsi bizonyítványom újra berohantam az irodába és nő megint végiglapozta a dossziém, és jelentkezési lapon látta a lakás címét és mondta, hogy ez már nincs meg.

Ebből azt tanultam meg, hogy nagyon gyorsnak kell lenni, és mivel nem tartozik a hobbijaim közé a lakásnézegetés, és Becker bácsi a közelmúltban halt meg, ezért egy kicsit gondolkoztam és megpróbáltam kitalálni, hogy Becker bácsi szerint mi lenne a racionális viselkedés, ha az ember lánya egy erősen túlkeresletes bérlakáspiacon szeretne lakáshoz jutni.

 A következőre jutottam:

(1) Előny, ha gyorsan cselekszel és döntesz, ahogy megtalálnak egy optimális bérlőt, akkor már nem hirdetik tovább.

(2) Nem vagy döntési helyzetben. Neked szükséged van egy lakásra, lakás nincs (nagyon véges számú van azon az áron, amiért még meg tudod engedni magadnak). Szóval ők fognak dönteni, te mindenre jelentkezel és hátha egyszer téged sorsolnak ki.

(3) Nagyon magas a kudarcmegélés aránya, kb. 60 helyrol el fognak utasítani, mire egyszer kiválasztanak.

Ezek alapján arra a megállapításra jutottam, hogy egyfajta racionális viselkedési mód létezik ezen a piacon, amely növeli a gyorsaságot, csökkenti a kiszolgáltatottságot és kudarcélményeid számát: minél kevésbé szabad belevonódni ebben a lakkeresési mizériában.

A dossziédnak hibátlanak kell lennie, de személyesen nem szabad belevonódnod, azaz anélkül kell leadnod az ingatlanirodában a jelentkezésed, hogy megnéznéd a lakást.

Szóval a héten már ezt a stratégiát követtem, amikor megjelent egy új hirdetés. Berohantam a dossziémmal az ingatlanoshoz és a már gyönyörűen begyakorolt 4 mondatommal elmondtam, hogy jelentkezni szeretnék a lakásra és itt van a dossziém, és Au revoir. Viszont mielőtt sikerült volna elmenekülnöm, hogy ne tudja újra visszavágni az felettébb unszimpatikus nő a dossziém, ő nyert gyorsabb volt és közölte, hogy ez nem jó így. Most vajon mi nem jó a kurva életben! – gondoltam magamban, de az arckifejezésemre egy nagyon bájos mosolyt erőltettem. Mondta, hogy nem az eredeti erkölcsi bizonyítványt adtam le, hanem ez csak egy másolat, így nem tudja elfogadni. Ekkor mondtam neki, hogy ne haragudjon, de nem fogom az eredetit odaadni, ugyanis nem egy lakásra fogok jelentkezni, hanem sokra és nem fogom 60-szor megigényelni 18 CHF-ért ezt a valamit. Végül is egy hosszabb vita után arra jutottunk, hogy nálam van az eredeti nézze meg, hogy rendben van és adja vissza. Teljesen úgy éreztem, hogy mini győzelmet arattam – végre sikerült leadnom egy dossziét, újra közeledtem az ajtó felé és már azon járt az eszem, hogy mivel ünneplem meg a sikeres jelentkezési leadást, amikor az unszimpatikus nőnek újabb kérdése volt. Megkérdezte, hogy megnéztem-e a lakást. Éreztem, hogy azt kellett volna mondanom, hogy igen, de végül is őszinte voltam és mondtam, hogy nem. És akkor az ő arcán jelent meg egy győzelmi mosoly és mondta, hogy ebben az esetben nem tudja elfogadni a dossziémat. Kérdeztem, hogy miért lenne kötelező megnéznem a lakást, hiszen én vállalok minden felesőséget, ha nem jó a lakás, akkor én fogom elveszíteni a 3 havi kauciómat, ők csak nyerni fognak vele. Mondta, hogy ez a szabály, hogy meg kell nézni. Éppen azon gondolkoztam, hogy belevágok és franciául elmagyarázom neki, hogy Becker bácsi- aki Nobel díjas közgazdász volt- tuti, hogy velem értene egyet, viszont erre nem volt lehetőségem, mert erőszakosan a kezembe nyomta a dossziémat és közölte, hogy  Au revoir és felvette a telefont...

Szólj hozzá!

Bújócskázni jó

2014.05.10. 00:51 Helvetia

bujocska_1399675567.png_335x230

Szóval még itt maradok plusz két évet, aminek egyébként nagyon-nagyon örülök. Annak ellenére is, hogy a várost, Lausannet, továbbra sem szeretem. Egyébként minden más város eddig nagyon tetszett Svájcban (legnagyobb kedvencem: Bern), egyedül Lausannal nem tudok megbékélni. Lausannal való rossz kapcsolatomat arra fogom, hogy ez a hely szó szerint egy hegyen van. Én nagyon szeretem a hegyeket, na de a város körül, nem pedig azt, hogy a város van a hegyen. Ráadásul, amióta kitörtem az egyik bokám, extrán félek attól, hogy újra elesek. A kificamodott bokám azóta is ronda: nagyobb lett, mint a másik, maradt rajta egy csúnya vizenyős rész, ami szerintem már soha nem fog elmúlni. Sebaj, így is úgy érzem, hogy nyertesen jöttem ki a helyzetből, mert mostanában, amikor összehasonlítom a két bokám, mindig megállapítom, hogy milyen szép a nem rokkant bokám. Szóval így legalább lett egy szép bokám (mert, hogy ez eddig nem is tűnt fel, ameddig a másik is ugyanilyen volt :)

Amit viszont szeretek itt- mondjuk ez egyébként egyáltalán nem biztos, hogy Lausanne specifikus- , az az, hogy az emberek toleránsak errefelé a szociológusokkal :) Nekem  tök új élmény, hogy, amikor megkérdezik tőlem, mivel foglalkozom, és azt válaszolom, hogy szociológus vagyok, akkor nem az a következő kérdés, hogy hát de mit csinál egy szociológus / az mire jó? Utána, amikor ezeket is megválaszolod, látszik az emberek tekintetén, hogy azt gondolják mihaszna vagy. Egyébként otthon ezzel már egész megtanultam együtt élni. Teljesen úgy tekintettem magamra, hogy én olyan dologgal foglakozom, aminek nincs értelme. Így ezért itt mindig megdöbbenek, hogy soha senkivel nem találkozom, aki így reagált volna arra, hogy szociológus vagyok, mint otthon.

Ami kifejezetten meglepő, hogy amikor alacsony iskolai végzettségű embereknek (jegyzem meg: ők tudnak angolul miközben én még mindig nem tanultam meg franciául!) mondom el a foglalkozásom, akkor sem találkozom ugyanazzal a lesajnáló (na, ennek meg mi haszna) tekintettel, mint amivel otthon szoktam. És a legcukibb az, amikor ők vigasztalnak, hogy ne érezzem attól szarul magam, hogy én nem beszélek nyelveket (pedig valószínűleg sokkal több évet koptattam az iskolapadot, mint ők), ők meg igen, mert ez itt Svájcban természetes.

Emlékszem Lucassal való első találkozásomra is, amikor bemutatkoztam, elmondtam neki, hogy az egyetemen dolgozom és családszociológus vagyok és hogy az LMBT témákat és a gyermekteleneket kutatom. Ő teljesen odáig volt ettől, szerinte ez nagyon fontos. És milyen szerencse, hogy idejöttem. Egyébként én azon a délután teljesen meg voltam győződve arról - valószínűleg a magyarországi szocializációmból kifolyólag- , hogy most poénkodik és szívat. Utána szép lassan esett le, hogy ő komolyan ezt is gondolja J

Szóval azt megfigyeltem, hogy a tudást errefelé fontosnak tartják, még akkor is, ha az szociológia :) Mi sem mutatja jobban, hogy ebben az országban tanárnak lenni nem egy lenézett szakma, sőt középiskolai tanárnak lenni kifejezetten nagy presztízsű dolog, meg is fizetik őket – a főnököm úgy becsülte, hogy egy 20 éves tapasztalattal rendelkező középiskolai tanár éves fizetése olyan 150 ezer CHF körül mozog. Wow!!! Szóval anyagilag is megbecsülik őket...

Ma észrevettem, hogy az egyetem környékét díszítik, megkérdeztem, hogy miért. Azt a választ kaptam, hogy mert nyílt nap lesz. Ez nem is olyan meglepő, lévén, hogy úgy tudom, hogy ilyen már nálunk is van, azzal a céllal, hogy a végzős gimnazistákat egy-egy felsőoktatási intézmény odacsábítsa. Csakhogy itt nem ezzel a céllal van a nyílt nap. A nyílt nap- tényleg nyílt nap- bárki jöhet. Az elsődleges célja pedig, hogy a pici gyerekeknek- akik csak most kezdték az iskolát vagy akár még ovisok, illetve/és a szüleinknek megmutassák, hogy az egyetem egy nyitott intézmény, bárki bejöhet és bárki számára elérhető, azok számára is, akik olyan családi háttérrel rendelkeznek, hogy eddig senki nem járt közülük egyetemre: az egyetem az ő számukra se legyen idegen hely.

Valószínűleg van is értelme pici gyereket elvinni. Ezt már csak abból gondolom, hogy én a hatéves Jankának és testvéreinek megmutattam, hol dolgozom Lausanneban és egy jó nagyot bújócskáztunk a hatalmas és modern épületben este 9 és 10 között. Amikor egyik fénymásoló szalonba bújtunk el és Ivánka megtalált minket, naná, hogy a lányokkal hatalmasat visítottunk :) Erre kijött a szomszéd irodából egy professzor, körülnézett, én gyorsan bocsánatot kértem, és mondtam is neki, hogy most már indulunk is hazafelé. Erre a professzor azt mondta, hogy egyáltalán nem zavarja, sőt kifejezetten jó, hogy egy kis életet viszünk az épületbe, csak folytassuk a bújócskát J Végül Janka és Pannika életükben először megkérdezték, hogy én mivel foglalkozom, mert ők is azt akarják csinálni, amit én, mert annyira cool ez a hely J

 

 

7 komment

Az Alienemmel Yverdonba megyünk

2014.04.12. 12:29 Helvetia

Az a helyzet, hogy ma is elestem. Sajnos nem a sípályán, hanem nagyon banálisan a járdán: nem vettem észre, hogy már elkezdődött a lépcsős rész és aláfordult a lábfejem. Eszméletlenül fájt, gondoltam heverészek 5 percet a földön és utána fölállok. Csak itt kicsit más, mint otthon, mert itt nem szarják le az embert, megint 5-6-an oda rohantak és nyújtották a kezüket, hogy álljak fel. Én megint hasonlóan reagáltam, mint a múltkor, mint egy kisgyerek: láttam az emberek ijedt arcát és én meg ettől elkezdtem sírni, hogy baj van. Ők akkor még jobban megijedtek, akkor tértem észhez, hogy ez így nem jó, mert már hívni akarnak orvost. Szóval elfogadtam valaki kezét és felálltam. Pedig esküszöm olyan jól esett volna, még egy három percet lent pihenni, erőt venni. Én nagyon sokszor elesem és volt már ilyen esésem is. Általában azt szokott történni, hogy egy kis pihenés után visszapattanok a biciklimre és hazatekerek és amire hazaérek el is felejtem, hogy fájt a lábam. Itt viszont az a baj, hogy túl hamar fel kell állni, mert mindenki veled foglalkozik, ha elesel; meg nincs biciklim, így kénytelen voltam sántikálni. Szóval most nem múlt el a fájdalom, sőt nőtt egy kb. 3*3-cm-es Alien a lábfejemen. Soha nem csináltam még ilyet, de életemben először vizes törölközőt tettem a megdagadt lábfejemre és befeküdtem az ágyba és gondoltam egész nap hangoskönyvet fogok hallgatni, meg híreket olvasni és majd holnap megyek el Yverdonba termálfürdőzni, ami az eredeti tervem volt mára. Hát nem tudom, ki találta ki ezt a vizes törölközős baromságot, de konkrétan ez csak növeszti az Alient benned, hiszen súlya van annak a kibaszott vizes törülközőnek és nyomja a már meglévő Alienedet, aki erre úgy reagál, hogy tovább növekszik. 20 perc semmittevés után rájöttem, hogy én olyan áron nem akarok az ágyba heverészni egész nap, mert rokkant vagyok és nem tudok mást csinálni. Szóval mégiscsak tartom magam az eredeti tervemhez és ha sikerül az Alienemet beledugnom, valamelyik cipőmbe, akkor én bizony most elmegyek Yverdonba...

 

Ha nagyon őszinte akarok lenni, jelen pillanatban picit megvalósíthatatlannak tűnik az első lépés, hogy a csudába fogok én eljutni az állomásig, na mindegy, el kell indulni utána majd lesz valahogy

Szólj hozzá!

Szerelmes történetek

2014.03.30. 04:50 Helvetia

les_dents_du_midi_montagne_emblematique_des_portes_du_soleil_1396147415.jpg_1156x768

Ma betegen síelni mentem. Legszívesebben lemondtam volna még tegnap este, de nem volt szívem, mert már ezelőtt másfél hónapja szerveztük le ezt az időpontot egy munkatársammal és közben másokat is hívtam szóval másik 5 embert csaptam volna be, ha visszamondom.

Ezért tegnap este levest főztem, mivel hiszek abban, hogy a leves sok fűszerrel minden bántalomra gyógyír és korán ágyba bújtam, mert a sok alvásban is hiszek. Hát, ha nem is gyógyultam meg ma reggel hatra, de legalább nem romlott az állapotom tegnap este óta. Szóval irány az állomás és onnan pedig az óriási hegyek birodalma. Másrészt meg úgy voltam vele, hogy mostani a lelkiállapotomon csak a síelés segíthet: ez az egyetlen dolog, ami ki tudja üríteni az agyam. Ha síelek, akkor képes vagyok semmi másra nem gondolni, csak arra, hogy síelek. Sőt, amikor síelek, az embereket egyetlen egy kritérium szerint ítélem meg: hogy síelnek. Ha jól síelnek, szeretem őket bámulni, ha rosszul síelnek, nem szeretem őket. És nekem most pont erre a gyönyörű, de érzelemmentes világra van szükségem, amit csak a hegyek, a hó és száguldás tud megteremteni számomra. Ez mindig helyre tesz: teljesen mindegy, hogy mit érzek, mert szépen ráébredek, hogy az emberek mennyire picik és jelentéktelenek a fehér óriások között.

Carmen várt Aigleben, ahonnan kocsival mentünk tovább egészen Portes du Soleilig, azaz a Nap kapujáig, talán a világ egyik legnagyobb síterepe és talán a legszebb is. 9-kor már a pályán voltunk, mert most nem kellett tökörésznem a sí bérléssel, ugyanis Carmen kölcsönadta a régi lécét, ami egyébként sokkal modernebb és jobb állapotban van, mint az én otthonim. Szóval felmentünk a lifttel, kiszálltunk és Carmen annyit mondott, hogy ez a kedvenc lejtője és lent megvár. Ez egy picit rosszul esett, miért gondolja, hogy ennyivel bénább vagyok? Szóval úgy voltam vele, hogy most belehúzok és megmutatom, hogy én jól síelek ám. Ahogy ezt kigondoltam nagy lendülettel elindultam a lejtőn, és ahogy elindultam annyit éreztem, hogy az egyik sílécem lecsatolt, én elestem és megállíthatatlanul csúsztam lefelé egyre gyorsuló sebességgel, konkrétan mintegy 500 méteren keresztül tartott a lefelé zuhanásom, mindeközben el sem tudtam képzelni, hogy valaha megállok. Utána valahogy mégis megálltam- szerintem csak azért nem pisiltem be, mert előtte voltam a WC-én, de ennek kb. semmi jelentősége nem volt az adott a helyzetben, mivel a hó bement bugyimba, a melltartómba, teljesen átázott mindenem. Ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor az életben sem. A lábam annyira remegett, hogy képtelen voltam felállni. Körém gyűltek az emberek segíteni, visszahozták az elhagyott cuccaimat, így már csak becsületből kénytelen voltam feltápászkodni, hogy őket nem ijesszem meg. Nagyon örültem, hogy síszemüvegem rajtam maradt, így mások nem látták, hogy én most bizony pityergek, habár végig tudatában voltam annak, hogy tulajdonképpen egy karcolás nélkül úsztam meg a borzalmat – nem utolsó sorban hála a hihetetlen precízen karbantartott svájci pályának -, persze a sokkot és a rémületet leszámítva, amit átéltem. Felálláskor rájöttem, hogy életemben először tériszonyom van. Korábban soha sem tudtam, mit jelent ez a szó, de hirtelen megértettem: féltem a hegyektől, a lejtőtől, hányingerem volt és szívem szerint négykézláb másztam volna le az első vízszintes területig.

De mindez semmi ahhoz az érzéshez képest, hogy életem legnagyobb szerelmének most vége lett: én ebben az éltemben már többet nem síelek, az holt ziher. Biztonságot akarok, a szülőföldemet akarom, haza akarok menni, oda, ahol nincsenek hegyek.

Carmen közben felhívott és annyit mondott, hogy maradjak ott, ahol vagyok, odajön értem. Örültem neki, gondoltam, ide jön és hazavisz, és soha többet nincs síelés. Azonban Carmen odajött és kitámasztotta a sílécem és rám parancsolt, hogy vegyem azt fel, szép lassan le tudok jönni a maradék 100 méteren.  Döbbenten néztem erre a 40 kg-os törékeny szőke lányra, hogy ő most komolyan azt hiszi, hogy ekkora esés után nekem most van erre erőm. Utána végül is engedelmeskedtem, viszont Carmen mondta, hogy nem jó a sílécem, takarítgatta a sílécem és síbakancsom egy darabig, már vagy negyedszerre csatoltam ki-be, amikor kiderült, hogy rosszul lett beállítva a sílécem és tök mozog benne a bakancsom. Bármilyen kicsit keményebb mozdulatváltásra kicsatol. Hirtelen minden megváltozott, mert megérettem a problémát: azért estem el, mert rosszul lett beállítva a lécem, megvan a baj forrása, meg lehet oldani a problémát. Mondta Carmen, hogy nagyon lassan, mindenféle komolyabb mozdulatot kerülve a jobb lábammal csússzak le, és bérelünk nekem egy sílécet. Hát végül is nem volt mit tennem, azt tettem, amit Carmen mondott. Lesíeltem és bementünk a síkölcsönzőbe és nagyon megszeppenve, még az idegességtől könnyes szemmel mondtam az eladónak, hogy sílécet szeretnék kölcsönözni (miközben továbbra is azt éreztem, hogy nem akarok síelni). Ő megkérdezte, hogy kezdő vagyok-e? Én konkrétan azt szerettem volna válaszolni, hogy nagyon is igen, de Carmen mondta, hogy nem, középhaladó lécet adjon nekünk. Szerintem ekkor a síkölcsönzős fiú megérezte, hogy valami baj történhetett és megértően és biztatóan mosolygott rám, végül is nekem adta a kölcsönző legjobb sílécét: a legújabb Rossignol modell lett az enyém J Carmen ujjongat a boldogságtól, hogy milyen jó lécem lesz, engem ez most nem tudott megvigasztalni, de örültem, hogy Carmen örül.

És gyakorlatilag ott folytattam a síelést, ahol abbahagytam és ugyanazzal a szerelemmel. 100 méter után már a Rossignol sílécemben is szerelmes voltam, mondtam is Carmennek, hogy ezt a lécet én megveszem. Carmen mondta, hogy nehogy megvegyem, ez itt egy vagyonba kerül, mindenki Franciaországba megy át sílécet venni. Úgy látszik, csak meg kellett értenem, hogy mi történt, miért estem el. És milyen jó, hogy ez a szerelmem nem ért véget, mert tettünk egy túrát, ami leírhatatlanul gyönyörű volt, megfázva is végig fenyőillatot éreztem, az ég annyira kék színű volt, mint amiben kékítőt oldtak fel és a fehér óriások megint helyre tettek, és újra megértettem a világrendjét, amiben mi jelentéktelenek vagyunk hozzájuk képest. Hirtelen már nem is értettem, hogy francba fordulhatott meg akárcsak egy pillanatig is az én fejemben, hogy soha többet nem síelek, mennyire hülye vagyok!

A túra után megérkeztek a többiek: Misi barátom és a barátnője, Jan és a felesége. Sokat síeltünk együtt, versenyeztem is Jannal és volt, hogy én nyertem J Délután a lányokkal beültünk forró csokit inni, a fiúk még menni akartak még egy kört. Forró csokizás közben az volt a téma, hogy miként ismerkedtek meg a csajok a szerelemükkel. Rádöbbentem, hogy életemben legelőször fordul elő velem, hogy nekem a fiúk a barátaim és nem a lányok, a fiúkat ismerem korábbról. Kicsit vicces volt, mert nekem a barátnőjükkel való szerelembe esés történetét Misi és Jan is már elmesélte korábban, milyen fura most a lányok verzióját hallgatni. Az igazság az, hogy a fiúk verziója sokkal jobban tetszett: érzelmesebb és romantikusabb volt, mint a lányoké. Nem tudom, ez azért van-e mert a fiúk alapvetően érzelmesebbek és romantikusabb, mint a lányok, vagy csak azért, mert nekem Misiék a barátaim és nem a lányok.

Szólj hozzá!

Második síelésem Svájcban: avagy nekem Szlovákia és Ukrajna a pálya

2014.03.16. 22:55 Helvetia

366542_kuklos_1395006679.jpg_800x600

Amikor 25 évesen megtanultam síelni, tudtam, hogy ez az én sportom. Annyira durván nyomtuk akkoriban, hogy most 33 évesen elképzelhetetlennek tartom azt a tempót, amit 20-as éveim második felében síelés címszó alatt műveltünk, pedig ugye nem volt az azért olyan marha régen, ergo gyorsan öregszik az ember. Úgy nézett ki, hogy felkeltünk hajnali fél négykor és elindultunk Jasnara vagy Chopokra, hogy biztos odaérjünk nyitásra. Általában mi vártunk még 10 percet a felvonó indítására,- de mindig mi voltunk az elsők. Utána megállás nélkül: evés, ívás, pisilis nélkül végigsíeltük a napot- addig, amíg a felvonók üzemeltek. 

Jasnan van egy erdei túra pálya, ahol a kicsit haladóbbak szoktak síelni- úgy tudsz oda jutni, ha egy picit letérsz a pályáról (na jó van némi lavina veszély J és freerideolsz egyet). Jesszusom, mennyire hiányzik az a pálya - imádtam!!! Az a pálya azért is volt jó, mert kikerülhető volt a tömeg, kevesen ismerték, nem ment el egy csomó idő a felvonónál való sorbaállásra. Persze, hajjaj mennyi idő elment azért arra! Még bennem vannak azok az emlékek is, hogy egy csomószor menet közben leáll a felvonó és ott ülsz rajta, nem ám napsütésben, hanem kurva hidegben, miközben a gyilkos hópelyhek az arcodba vájódnak– arrafelé valahogy soha sem süt a nap - legalábbis amikor én jártam arrafelé- és én menekülő útvonalakat tervezetem magamban ilyenkor: mennyire túlélhető, ha lecsatolom a sílécem és leveszem a bakancsom és leugrok.

Jajj és azok felejthetetlen szlovák ratrakolt pályák, hát hogy is mondjam – annak nincs párja: kibaszott hepehupás volt, bármikor megdobott és estél akkorát, hogy nem tudtad, hogy hol vagy hirtelen. De imádtam!!! Mai napig csodának tartom, hogy soha nem tört el semmim, na jó egyszer volt, hogy hozzá csapódtam egy fához és egy hónapig nem működött a jobb könyököm, de végül is azt leszartam, mert a könyököm nélkül is tudtam azért síelni.

Csórók voltuk nagyon- szóval még aznap hazajöttünk, hogy ne kelljen szállást fizetnünk olyan este 10-re hazaértünk, azonban megszállottak is voltunk, így másnap képesek voltunk újra felkelni hajnalban és újra lenyomni egy hasonlóan örült napot.

Utána egyszer csak eljutottam Ukrajnába is síelni Szlovákián kívül. Mert úgy adódott, hogy egy akkori barátom munkaügyben éppen Ukrajnába ment és megkérdezte, hogy van-e kedvem vele tartani, mert a cég fizeti a benzint és a szállást- szóval így viszonylag olcsón megúszok az egy hetes ukrajnai síelést. Én meg ugye, hogy a francba ne akartam volna menni! :) Jesszusom az út szörnyű volt az Bukovelig - a magyar útviszonyok ahhoz képest komolyan mondom szupersztrádák voltak. A sípálya félig volt megépítve, de ezt tényleg értsd szó szerint, hogy félig. Volt, hogy elindultál egy pályán, csak nem volt befejezve a vége- szóval nem vezetett sehova, így kénytelen voltál a síléceddel a válladon egy kilométert caplatni a következő felvonóig. Ez azért úgy karban tartotta az embert- finoman szólva is :)

A vendéglátóink – egy magyar család volt egyébként- esténként céklalevest főztek nekünk - akkor ettem életemben először és azóta imádom. Szóval cékláról most már nekem mindig Ukrajna jut eszembe, mert Ukrajnának céklaleves íze van J

Ahogy szlovák pályákon mindig jó síelőnek számítottam, annak ellenére, hogy soha nem tanultam síelni, én csak mindig ellestem, hogy mások, hogy csinálják, az ukrán pályán a második legjobb síelő voltam régi barátom után. Azért ez nem volt nehéz feladat, mivel a pályák tele volt csillogó szemű első síelőkkel. Én akkor már pontosan tudtam, hogy milyen ez az amatőr szerelem, jó volt őket nézni, ahogy beszerelmesednek a síelésben, meg persze azért féltem is tőlük, hiszen valljuk be a kezdő lelkes síelőnél, nincs veszélyesebb. De hát ismerem és megértem én Kelet-Európa farkastörvényét a sípályán: én jobb vagyok nálad, tehát nekem kell odafigyelnem, hogy te ne okozz nekem balesetet, mert te sem gyerekként tanultál meg síelni, örülsz, hogy itt lehetsz és síelhetsz, arra már nincs energiád és önfegyelmed, hogy betarts szabályokat, hogy szépen lassan, fokozatosan tanulj meg síelni.

Érdekes, soha nem vágytam arra, hogy Svájcban síeljek. Egyrészt mert olyan elérhetetlennek tűnt régen - és ha nem akarsz csalódni, akkor nem vágysz olyanra, ami elérhetetlen. Másrészt én tényleg boldog voltam a szlovák és ukrán pályákon, engem azok kielégítettek.  

Ezt csak azért meséltem el, hogy megértsétek, hogy milyen nekem itt síelni. Nagyon kedvesek a kollégáim, tudják, hogy szeretek síelni és mindig elhívnak. Persze, nagyon örülök neki, de az itteni síeléseknek sajnos nemcsak sótlanok, de teljesen ízetlenek.

A múltkor Leysinben mentük, ami viszonylag egy kis pálya- nem indultunk korán, kb. 10-re értek ide értem. Olyan 11:30-ra értünk a sípályához, utána félóra elment azzal, hogy sílécet kölcsönöztem, és amire minden megvolt (a jegyünk is) már elmúlt 12. És amikor azt gondoltam, hogy na végre már elkezdünk síelni, akkor kitalálták, hogy igyunk valamit az étteremben, ami egyébként ilyen luxus izé volt, hogy körbe forog a teteje, így egy ültő helyedbe belátod az egészet. Persze ezek jó dolgok- szép meg minden- csak az én agyamban a síelés az izgalmasabb, mint üldögélni akár egy forgó étteremben. Szóval én nem örültem annyira egy ilyen kezdésnek. Után kb. egy másfél órát síeltünk- szerintem egyáltalán nem volt hideg és a napsütés is nekem bőven elég volt, de ők egyfolytában panaszkodtak, hogy nem süt a nap. A pályák egyébként olyan szinten rendben vannak, hogy sehol egy oda nem tartozó huppanó- szóval minden olyan tökéletes. Ráadásul ez a pár, akivel együtt síeltem elmondhatatlanul kedves és türelmes. Amikor csak kétüléses felvonó volt, mindig valamelyik velem jött és már én könyörögtem neki, hogy most már ők menjenek együtt, én megyek egyedül. Tökéletesen síeltek mind a ketten, de azért látszott rajtuk, hogy ők már kiszerelmesedtek a síelésből, azért jönnek el, hogy kipipálják, hogy az idén is síeltek és élvezték, hogy velem jót tehetnek, hogy elhoznak ide, hogy tanítgatnak franciául. Szóval gyakorlatilag minden tökéletes a svájci sípályákon, de nekem mégis iszonyatosan hiányoznak a hippe-huppásra ratrakolt szlovák vadregényes pályák, a menekülő útvonaltervezések, a fárasztó caplatások és a gyilkos hópelyhek, valamint a türelmetlen és szerelmes kelet-európai emberek.

Szólj hozzá!

Meztelenül túrázni

2014.03.03. 22:07 Helvetia

 

Rájöttem, miért van most hiányérzetem. Basszus, lemaradtam a hétfő esti kávézásról, pedig ilyenkor vannak a legjobb osztások. Szóval ezeket mindig marhára élvezem, kivéve persze azokat az alkalmakat, amikor a kelet-európaiakon röhögnek.

Nem baj, a múlt heti kávézás olyan erősre sikeredett, hogy elélek bele ezen a héten is. :) Svájci német barátom, Misi,  meséli, hogy szaunázni volt délután és teljesen megdöbbent azon, hogy mindenki fürdőruhát használ ehhez itt, Svájc francia részében, mert német Svájcban meztelenül zajlik az ilyesmi. Mondtam neki, hogy nekem ez így jó, mert mi magyarok is fürdőruhába intézzük a szaunázást, és én ehhez szoktam hozzá, nekem tök fura lenne idegenek előtt meztelenül üldögélni egy szaunában. Ekkor elkezdett Misi azon elmélkedni, hogy lehet ezt a meztelenül szaunázást a német kultúrából vették át a német svájciak, mert ők aztán tényleg nudista pártiak, közel akarják érezni magukhoz a természetet  Például azt azért ő sem érti, hogy miért túráznak meztelenül a németek. Én nem is hallottam még ilyesmiről viszont pont belépett német kollégánk az ajtón és egyből megkérdeztem tőle, hogy ő vajon szokott-e meztelenül túrázni? Erre azt válaszolta, hogy meztelenül nem, csak túracipőbe szokott. Hát persze én itt röhögőgörcsöt kaptam, ahogy elképzeltem német kollégánkat egy szál túracipőbe. Misi ellenben felhívta német kollégánk figyelmet arra, hogy Svájcban tilos csak túracipőben túrázni. Ugyanis a sok meztelen német turista miatt hoztak egy olyan törvényt, hogy tilos meztelenül túrázni, viszont németek továbbra is folytatták és a svájci rendőrök tehetetlenek voltak velük szemben, mert arra hivatkoztak, hogy ők nem meztelenek, mert van rajtuk túracipő. Így a svájciak kénytelenek voltak egy olyan törvényt is meghozni, amiben azt tiltják, hogy csak túracipőben is tilos túrázni. A német kollégám mondta, hogy ezt nem tudta. Misi viszont megkérdezte tőle: "ne haragudj, de nem logikus, hogy ha közel akartok lenni a természethez, akkor először a talpatokkal próbáltok kapcsolatot teremteni?" :)

1 komment

Túl sok demokrácia avagy búcsú Lucastól

2014.02.17. 23:29 Helvetia

Lucas visszamegy a világ másik végére, most nem Afganisztánban fog szolgálatot teljesíteni, hanem Elefántcsontparton. Amire visszajön ide, akkora én már nagy valószínűséggel nem leszek itt. Megígértem neki, hogy segítek magam helyett másik albérlőt keresni majd májusban, ami nem lesz nehéz, hiszen baromi nagy lakáshiány van errefelé. Valószínűleg soha többet nem látom már Lucast, és ettől szomorú vagyok. Az igazság az, hogy annyira jó barátok nem lettünk a kis idő alatt, hogy fennmaradjon a dolog, viszont annyira meg megszerettem, hogy piszkosul fog hiányozni. Még akkor is, ha semmit nem értek a logikájából, és abból sem, amikor franciául beszél hozzám, meg az extrém baloldal iránti vonzódást sem értem; viszont már megszoktam, hogy amikor ideges akkor lefesti az ikeas asztalt és mindig elmegy tüntetni a nők jogaiért és, hogy állandóan azt hangoztatja, hogy ő soha nem fog állandó - a társadalom által elvárt - párkapcsolatban élni, mert az megöli a szerelmet. Ahhoz képest fülig szerelmes a barátnőjébe és a barátnője is belé és szerintem teljesen klasszikus módon járnak együtt, sőt én már együttélésnek is nevezném a kapcsolatukat, de tudom, hogy Lucas megölne, ha így definiálnám a viszonyukat :)

Azt hiszem, a lakótársakkal mindig marha mázlista voltam. Nem is tudom, hogy melyiket szerettem jobban: az otthoni lakótársammal alkoholt inni és szomorkodni a szerelem miatt, vagy Lucassal vasárnaponként égett pizzát ebédelni és a lefestett ikeas asztal bűzét szagolgatni.

Az utolsó népszavazás óta gyakorlatilag nem igazán láttuk egymást – hát mert ő ugye együtt él a barátnőjével, csak tagadja - így csak most volt időnk kitárgyalni a dolgot részletesebben.

Amikor megkérdeztem, hogy mi a véleménye róla - persze pontosan tudtam, hogy mit gondol az egészről, de tök szeretem, amikor szenvedélyesen beszél, meg mégiscsak jó azt hallani, hogy legalább valaki nem utálja, hogy itt vagyok. Elmondta, hogy rendszerrel van a baj, mégpedig az, hogy túl sok a demokrácia. Megszóltam szegényt, hogy nekem erre ne panaszkodjon, mert nálunk meg pont ellentétes problémák vannak: nemhogy Paksról nincs népszavazás, de a külföldön élő magyarok választási jogát is korlátozzák. Ő meg Elefántcsontpartról is szavazhat az összes kezdeményeséről, sőt akár ő maga is kezdeményezhet népszavazást a világ másik végéről. Ezzel szemben az volt az érve, hogy tényleg bármiről lehet népszavazást kezdeményezni és pont ez a probléma: pl arról is lehetne, hogy elégessük-e a zsidókat.

Mondtam neki, hogy akkor kezdeményezzen arról népszavazást, hogy újra szavazzanak a bevándorlás korlátozásról. Ekkor elmosolyodott és tudtam, hogy azt gondolja magába, hogy Ivett (nem, ezt inkább úgy gondolta, hogy Yvette :) te nem érted a demokráciát. És szép lassan elmagyarázta: ha demokrácia van, akkor nem kérdezheted meg az embereket, hogy ti biztos nem voltatok hülyék a múltkor, amikor szavaztatok szóval gondoljátok át és szavazzunk újra. (Jegyzem meg ennek jogi akadálya egyébként nem lenne- csak a demokrácia kultúra). Lucas szerint egyébként tuti biztos, hogy még egyszer nem lenne ez a szörnyű baromság megszavazva, mert mindenki tudja, hogy minket a bevándorlók tesznek gazdaggá. Csak ugye egy picit mindenkinek elege van, hogy nehéz lakást találni, hogy dugó van az utakon, tele vannak a vonatok, de senki sem gondolta ám komolyan, hogy ez a faszság el is lesz fogadva - mindenki csak jelezni akart, hogy fejleszteni kell az infrastruktúrát. Most meg mindenki elégedetlen, hogy megszavaztuk, hát mi ilyenek vagyunk - mondta Lucas.

El is döntöttem, hogy a svájci demokráciát ezentúl luxus demokráciaként fogom titulálni - jesszusom mekkora luxus, hogy megkérdeznek mindenről, elmondhatod a véleményed és utána még tüntetsz is ellene, sőt az ellen is tüntetsz, hogy megkérdeznek mindenről :) Persze azt is lehetne, hogy a svájci demokráciát nem keresztelem át, hanem a magyar rendszer kapna más nevet ebben a koordináta rendszerben... :(

 

Szólj hozzá!

Első síelésem Svájcban

2014.02.01. 11:58 Helvetia

Errefelé egy standardkérdés, hogy az idegenektől megkérdezik tud-e síelni, soha nem értettem, hogy ezt miért kérdezik. Tényleg minden egyes alkalommal, amikor a síelésről van szó, hozzád szegezik ezt a kérdést, mintha síelni csak itteniek tudnának. És egy idő után el is bizonytalanodtam, hogy vajon tényleg tudok? Így egy picit örültem is nekik, hogy a többiek nem keltek fel reggel és egyedül megyek a síterepre, hogy leellenőrizem, tényleg tudok-e. Persze magamnál (és bekapcsolva) tartottam a mobilom, ha mégiscsak eszébe jutnék a többieknek, hogy létezem. Szóval lecaplattam a sínekhez- talán egy picit erős lenne állomásnak nevezni- onnan lehet felismerni, hogy ez lehet az állomás, hogy van egy kuka- na jó egy kis tábla is és vártam az óránként egyéként egyszer járó vonatot a hegyes semmi közepén. Amikor láttam a vonatot jönni, akkor nagyon megörültem, hogy nem késtem le, viszont elkezdtem vacillálni, hogy basszus erre melyik oldalon kell felszállni (mind a két oldalon van ajtó, de biztos van SZABALY). Szóval, amikor a vonat már eléggé közeledett, akkor valamilyen baromság miatt eszembe jutott, hogy inkább a másik oldalon próbálkozom, szóval keresztülfutottam a mini síneken. Hát életemben először baromi nagyot dudált rám egy vonat. Hirtelen eszembe is jutott, hogy most jó hülyeséget csináltam, de miközben ezen morfondíroztam leesett, hogy ezen az oldalon még csak tábla sincs- szóval akkor mégiscsak a másik oldal lehetett a jó választás. Na,ez mutatja a síelés iránt elszántságomat (jesszusom, nem késhetek egy órát a pályáról),  hogy már csak pár méterre volt a vonat, konkrétan láttam a mozdonyvezető fején a döbbenetet a rövidlátó szemeimmel, és mégis visszaspuriztam a másik oldalra. Na ekkor azon aggódtam, hogy lehet, hogy szegény svájciakat annyira lesokkoltam ezzel a mutatványommal (jegyzem meg az én pulzusom is egy picit fölpörgött), hogy a végén még valami zárt osztályon fogok kikötni a síelés helyett.

A lényeg feljutottam a vonatra, ahol többnyire fiatalok voltak csak, akik a síeléshez és snowboardozáshoz szükséges előkészületeket tették meg: konkrétan a többség a gerincvédő magára szerelésével volt elfoglalva. Na, gondoltam én ilyenekkel nem szoktam foglalatoskodni, de lehet, hogy most beinvesztálok mégiscsak egy fejvédőre, mert az anyukám a Schumaherrel történt baleset után ezt megígértette velem, hogy sisakban fogok síelni. Bár őszinte legyek ez számomra teljesen logikátlan éppen azzal próbáltam vigasztalni az anyukámat, hogy nem aggódjon velem olyan nem fog történni, mint Schummaherrel, mert én soha sem hordok fejvédőt- szóval én szép gyorsan meghaltam volna. De anyukámat ezzel nem nyugtattam meg és valami teljesen irracionális okból még inkább fejvédő párti lett.

Síparadicsomba megérkezés után, nekem sílécet kellett beszereznem, hál égnek nem messze a vasútállomástól találtam egy síkölcsönzőt. Többnyire ázsiai kuncsaftok voltak, meg amerikaiak és ausztráliaiak. Nyilván európai ember nem igazán síel errefelé, mivel Franciaország fele ennyibe kerül és itt van egy köpésre, a svájciaknak meg van komplett felszerelésük. Szóval a kelet-európai fizimiskámmal ugyancsak egzotikus kis lénynek számítottam a boltban, de még mennyire, amikor meghallották az akcentusomat. Rögtön elkezdtek barkobázni, hogy orosz vagyok vagy ukrán. Pedig csak annyit mondtam, hogy egy középhaladó sílécet szeretnék bérelni. A srác végigmért és visszakérdezett, hogy mármint kezdőt ugye? És rögtön nyújtott egy nagyon cuki kis rózsaszín lécet. Na, itt megmakacsoltam magam és foggal – körömmel ragaszkodtam, hogy nem, nekem középhaladó lécre van szükségem (haladó lécet csak azért nem mertem mondani, mert amikor egy apróhirdetés alapján egy sílécről kikértem a véleményét Lucasnak, akkor elmondta, hogy nehogy versenylécet vegyek, mert azokhoz bár baromi olcsón hozzá lehet jutni, de kurva nehéz velük síelni. Szóval féltem, hogy a haladón nehogy versenylécet értsen). Hál istennek a scrác nem tűnt túl szociálisnak, így nem állt le velem beszélgetni, hanem egyből adott egy másik lécet, hogy ez középhaladó. Viszont nekem az a léc nem volt szimpatikus: szürke volt és baromi hosszú. Szóval próbáltam egy kicsit poénra venni, hogy az előzőnek a színe tetszett. Szerintem ez eladó ekkor eldöntötte, hogy komplett idióta vagyok, és hozzám baszott egy lila sílécet. Ezzel már elégedettebb voltam, bár gondoltam magamban lehetne egy picit rövidebb, mert Jan kollégámtól meg azt tanultam, hogy minél rövidebb a léc annál könnyebb vele síelni, persze a stabilitásból veszít. Mivel tömve volt a bolt, ezért nem mertem további óhajaimat előadni a színárnyalatok tekintetében. Utána jött az a kör, amit tényleg utálok a síelésben, be kell állítani a lécet a te tudásodnak, súlyodnak és magasságodnak megfelelően. Szépen bevallottam neki mindent, és mivel látta, hogy most már egy kicsit betörtem, nem vagyok olyan makacs, mint az elején, mondta, hogy most még tud állítani a lécen, ha mégsem vagyok annyira jó síelő, de én továbbra is ragaszkodtam a középhaladó szinthez. Jött a bot rész, mindig arról álmodtam, hogy olyan vagány görbülő botot kapok, mint a nagymenőknek szokott lenni, de sajna nem, egy tök egyszerű fekete botot nyomot a kezembe, és úgy éreztem, hogy tök röhejes lenne, ha most elmagyaráznám neki, hogy valójában egy menő botra vágyom, adjon már olyat. Szóval annyira lekötötte az agyamat a bot problematikája, hogy megmondom őszintén a sisakról teljesen el is feledkeztem. Utána meg megláttam a kölcsönzési árakat, és úgy voltam vele, hogy jó is, hogy elfeledkeztem. Én otthon majdnem ennyiért vettem meg a sílécemet, mint amennyiért itt egy napra kikölcsönzöm (50 frank).

Szóval boldogan indultam neki a középhaladó sílécemmel megkeresni a legközelebbi felvonót. Kb. nem mentem többet, mint 20 méter, amikor rájöttem, hogy ez a síléc dög nehéz, a felvonóig meg még vagy 500 métert kell caplatnom. Ekkor komolyan az járt az eszembe, lehet, hogy mégiscsak kezdő lécet kellett volna mondanom, azok tuti, hogy nem ilyen kurva nehezek. Szóval az 500 métert úgy tettem meg, hogy 20 méterenként megálltam pihenni és átettem az egyik kezemből a másik kezembe a síléceket. És eszembe jutott az egyik pasas, akivel régebben síeltem, ő azt mondta, hogy abból meg lehet állapítani, hogy ki milyen síelő, hogy miként viszi a sílécét. Ettől tök ideges lettem, mert gyakorlatilag engem most mindenki abszolút kezdőnek tarthat. Na de egyszer csak odaértem ahhoz a fránya felvonóhoz- az már kész megváltás volt. Innentől már semmi nem állíthatott meg, bár azt be kell vallanom, hogy tényleg nem én voltam a sípálya legjobbja/ sőt... Viszont teljesen jól elsíelgettem magammal, néha leesett az állam, amikor láthatóan 60 év fölötti nénik elhúztak mellettem, illetve majd kiesett a szemem, amikor a pálya másik felén négyéveseknek rendeztek síversenyt és, hogy ez mekkora ünnepéllyel jár: rengetek közönség, büfé, közvetítés. Azt persze mondanom sem kell, hogy az apró nép úgy síel, ahogy én soha.

Délután a lusta svájci foundes pajtásaim is megérkeztek a sípályára. Itt kiderült, hogy a max pontos pasi foglalkozása: hegyimentő. Konkrétan ezen a pályán menti a síelőket. Tudjátok azok a piros kabátos szépfiúk, extra hosszú síléccel, akik mindig jóképűek és hordágyon levisznek, ha valami baj van. És persze kiderült, hogy a többiek is kurva jól síelnek, szóval én voltam a leglassabb köztük, habár azért tudtam  velük tartani az iramot. És egész feldobódott a napom, amikor a következő párbeszéd zajlott köztem és max pontos hegyimentő között.

-Menjünk át a fekete pályára, OK?

-Az nagyon nehéz ugye? Én nem síelek olyan jól, akkor én külön megyek.

- Nem síelsz te olyan rosszul. Sokkal rosszabbra számítottam. Le fogsz tudni te ott jönni. Gyere velünk!

 És le tudtam jönni :)

Szólj hozzá!

Chalet, fondu és újabb macska

2014.01.20. 00:31 Helvetia

 

Szóval túléltem még az ördögormát is – most már biztos, hogy halhatatlan vagyok :)

Az egész úgy kezdődött, hogy meghívott a lakótársam Lucas a chalejaban (ez az én fordításomban ez faház a hegyekben). Rá is kérdeztem meglepően, hogy neked van chaleted? Csak mert a svájciak többsége nem rendelkezik ingatlantulajdonnal. Nevetett rajtam és mondta, hogy Bien sûr, minden rendes svájcinak van chaleja. Ebben lehet valami (mert az a néhány svájci, akikkel jobban vagyok- mindegyike rendelkezik chaletval, vagy legalábbis bérel egyet).

Utána azért szépen pontosított a dolgon, hogy nem teljesen az övé, hanem a családjáé. De majd meglátom, ez nagyon tradicionális chalet. Több instrukciót nem kaptam egyébként a hétvégéhez azzal kapcsolatban, hogy mit kell vinnem, mit nem (hálózsákot vigyek-e – vagy úgy mégis mire számítsak).

Hál égnek Lucas egyik barátja, aki történetesen a munkatársam szintén hivatalos volt a buliba, így pénteken munka után, vele együtt utaztam. Még jó, hogy előtte pénteken vele ebédeltem, mert így megtudtam, hogy mindnyájan egy ágyban fogunk aludni, egy hátizsáknál több cuccot ne hozzak, mert a cuccainkkal fogunk síelni másnap és természetesen fehér bort kell hoznom.

Szóval nekem munka után haza kellett rohanom bepakolni egy hátizsákba és beszereznem egy bort. Egy bő két órás vonat úttal már a semmi közepén voltunk (hihetetlen, hogy a semmi közepébe is járnak a svájci vonatok). Esküszöm tényleg nem volt semmi csak a hegyek a fehér hó, meg a csillagok. Utána még caplatunk párszáz métert fölfelé és egyszer csak előbukkant egy cahelet. Egész végig úgy éreztem, hogy az egész környezet valahogy tájidegen nekem és én félek - pedig esküszöm, nem vagyok egy félős ember (na jó- ha a macskákat nem számítjuk). Abban a pillanatban, ahogy beléptünk a chaletban nem igazan hangzott el angol mondat- minden hirtelen francia svájcivá vált- szóval teljesen kiszorultam a beszélgetésből. Még egy trauma ért ezen kívül- nagyon gyorsan észrevettem egy piros tálat a földön- benne valami eledellel. Imádkoztam magamban, hogy hátha egy bernáthegyit tartanak a házban- de nem sajnos a legrosszabb várt rám: egy újabb macska.

Lassan elkezdték csinálni a fondut, amire előre felkészítettek, hogy ha először eszek ilyet, akkor lehet, nem fogom szeretni. Nem akartam bevallani, hogy a Migrosban vettem már mini fondut, amit beraktam a microba megolvasztani, de annyira hányingerkeltően büdös volt, hogy azzal a lendülettel ki is dobtam, mármint egészen ki- a nagykukába.

Szóval ez a pontja volt az estének, amikor komolyan azon gondolkoztam, hogy a mi fészkes fenét keresek én itt: 1, nem tudok bekapcsolódni a beszélgetésbe a nyelvtudásom hiánya miatt, habár a témákat értem, csak reagálni nem tudok rájuk. 2, Itt van egy macska, aki üldöz- rajtam kívül minden lány odáig van érte, hogy milyen cukkeráj, én meg hiába hangoztatom, hogy félek a macskáktól és beteg vagyok csináljanak valamit, hogy ne üldözzön- ja mert, az utálat nem volt sajnos kölcsönös köztem és a macska között. Nagyon úgy tűnt, hogy a macskának a kelet-európai nők az esetei. Ja, igen ezt kihagytam a történetből- megint azt mondták rám, hogy kelet-európai fejem van. 3, És nemsokára kurva büdös lesz a készülő fondutól.

Ekkor az ötlet támad, hogy vagy elbőgöm magam, hogy haza akarok menni, vagy nagyon aktívan beszállok a fondut készítésében és hátha ha pontosan látom, hogy miként készül és fokozatosan hozzászokik az orrom a bűzhöz, akkor nem fogom elhányni magam.

Szóval nagyon aktívan kavargattam a fondut.

Egyébként a fondut készítése pofon egyszerű: el kell kenni egy gerezd fokhagymát a tálon, amiben készíted utána kb 3 evőkanál bort kell tenni, felbontod a fondunek való reszelt sajtot és kevergeted, kevergeted, kevergeted, valahányszor pánikot kapsz, hogy nem megfelelő az állaga, akkor jól meglocsolod fehérborral és kész.

És nagyon jó volt a választott stratégiám, mégcsak büdösnek sem éreztem a sajtot és utána nagyon is ízlett. Jó sokat ettem belőle, így meg is szomjaztam. Bár folyamatosan ittuk pálinkás pohárból a fehérbort, de volt egy pont, amikor úgy éreztem, hogy én most tényleg dehidratálódtam- én most fogom magam is iszok abból a narancsléből, ami az asztalon van. Nem kérdeztem meg senkit, hogy ihatok-e, mert mindenki annyira el volt merülve a franciául bablázásban, hozzám meg a kutya sem szólt, hogy kiszolgáltam magam. Éppen inni kezdtem volna, már majdnem hozzá ért a pohár széle a számhoz, amikor Lucas rám kiáltott, nehogy igyál belőle. Mi van???  Kiderült, hogy fonduzéskor csak fehérbort vagy teát lehet inni semmi mást. A miértemre összevissza bablát kaptam, hogy a fondut nagyon nehéz étel, így is lehet, hogy rosszul leszek, mert nagyon sokat ettem és a gyomrom ehhez a nehéz ételhez nincs hozzá szokva. Gondoltam, kisapám az én gyomromat te csak ne féltsd- az mégiscsak pacal pörkölten, töltött káposztán és egyéb nyimnyamokon szocializálódott- szóval tuti nem leszek rosszul. Szóval ha csak orvosi okok szólnak ellene, az engem hidegen hagy. Ha a tradíció szól ellene- akkor azt természetesen betartom és akkor inkább szomjan döglöm. Szóval így tovább folytattam a fehérbor vedelésemet. Mindeközben arra figyeltem, hogy olyan pózban üljek végig, hogy a macska nehogy fogást tudjon találni rajtam és felugorjon az ölembe, a lábaimmal meg folyamatosan rugdostam (nem kell aggódni- csak piciket, hogy érezze nincs nálam esélye). Jegyzem meg rettentő rámenős kis dög volt.

Éjfél tájt megérkezett a macska gazdája, aki Lucas unokatestvére, a cahelet állandó lakója. Hm... hát igen-aki ismer az tudja, hogy azzal, hogy valaki jóképű és szép testű még engem nem lehet levenni a lábamról. De azt hiszem, hogy ez a pasas nincs olyan skála, amin nem a maximumot kapná- szerintem neki még a hetero pasik is maxot adnának. Innetől kezdve más dinamikája volt az estének, rögtön minden lány a macska tulajdonos jó pasin csüngött, hirtelen- mindenki a macskát akarta simogatni. Mivel a svájci lányok sokkal, de sokkal szebbek, mint én a kelet-európai fizimiskámmal, így rögtön fel is adtam azt játékot, hogy bármilyen esélyem lenne ennél a minden skálán maxpontos félistennél. De elkönyveltem nyereségként a megjelenését, mert a lányok a macskát kezdték zaklatni, hogy a pasi közelébe férkőzhessenek, így egyszerűen és könnyedén megmenekültem a kis dögtől- végre olyan pozícióban relaxálhattam, amilyenben csak akartam. Ja és hirtelen a másik két pasi felszabadult és hirtelen megtanultak angolul, hogy velem beszélgessenek, ha ló nincs szamár is jó alapon. De ekkor már annyi bor volt bennem a szomjúságom folytonos csillapítása okán, hogy már én nem akartam beszélgetni. A jó pasinak feltűnt, hogy én nem csüggök rajta (bocsánat a macskán). Így gondoltam ezt érdemes rövidre zárni és mondtam neki, hogy I hate cats. Erre ő iszonyatosan meredtem szemekkel bámult rám és magyarázatot várt. Kiderült, hogy szegény úgy érette, hogy I ate cats. Utána megkért, hogy nem beszélnék inkább franciául. Jesszusom, ezen annyira kiakadtam, mégis mit képzel, azért nem beszélek franciául, mert ennyire bunkó vagyok. Azért nem beszélek franciául, mert nyilván nem tudok. Ezen valahogy még jobban megdöbbent, mint azon, hogy macskákat ettem.

Szóval ennél a pontnál úgy éreztem, hogy eljött számomra a lefekvés ideje. Felmentem a hatalmas ágy számomra kimért porciójának elfoglalására, amikor meglepetésemre a hülye macska megszökött a lányok fogságából és feljött velem az emeletre. Nahát egyedül a tök sötét emeleten, egy hülye rámenős macskával- komolyan mondom, úgy éreztem magam, mint egy horrorfilm forgatásán lennék. És a hülye macska  a párnám szélét gondolta ideális helynek az alváshoz. Gondoltam magamban ez aztán loser-loser pozíció: a jó pasi ott van a csajokkal én meg megnyertem a hülye, rámenős macskáját. Szóval úgy döntöttem, hogy én nem fekszek egy ágyban egy macskával, így nekiálltam és leültem az ablak elé – és bámultam a tájat és vártam, hogy a macska elhagyja a területet, megfordíthassam a párnámat, amihez a macska hozzáért és egy picikét aludjak. Sajnos a macska nem mozdult, én viszont rettentően álmos voltam, így végülis építettem egy másik párnával barikádot és mégiscsak lekuporodtam a macska mellé aludni.

Másnap én voltam az első, aki felébredt. Próbáltam némi zajt csapni, hogy a többiek is keljenek fel és menjünk síelni, de sajnos nem volt rá reakció. Így tök egyedül a semmiben elindultam megkeresni a sífalut- annyit tudtam, hogy vonatozni kell oda és Les Diableretsnek hívják.

 To be continued...

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása