Helvét napló

KORIPÁLYÁN:

 Ivett: Eszti csináljuk egy fényképet, nálad van a mobilod?

 Eszti: Nincs, de azzal nem is nagyon lehet.

 Ivett: A francba az enyém meg a táskámban van a ruhatárban. Akkor kikérem, mert még van 10 percünk, addig tudunk csinálni. (Elindulunk a ruhatárhoz). Elnézést, ki szeretném kérni csak a zöld táskámat, mert ki szeretnék venni belőle valamit.

 Ruhatáros néni: Nagyon csúnyán néz rám és nagyon nem kedves fejet vág) Most akar kivenni belőle valamit, pont 10 perccel a zárás előtt. Ugyanmár!

 Ivett: Elnézést csak most jutott eszünkbe, hogy szeretnénk a barátnőmmel egy közös fényképet készíteni a korizásról és a mobilomat a táskámban hagytam. Higgye el, hogy nem bosszantásból kérem ki. Ráadásul a táskám épp az Ön háta mögött van, nem is kell sokat sétálni érte, és a zöld táskám nem is nehéz, amiben a mobilom van, hagy kérjem ki még.

 Ivett később (Basszus tényleg valaki azt feltételezi, hogy ilyesmit szívatásból csinál az ember. Ez tök sértő rám nézve. Oké, szóval ezentúl újra neurotikusnak kell lennem, feltételeznem kell, hogy az emberek rossz szándékot feltételeznek minden cselekedetem mögött. Jesszus, ne már!!! :(

FOGORVOSNÁL:

Baromi ügyes fogorvos (még viccelődni is szokott): Hát van itt még lyukas fog a 4-es az 5-ös meg a másik oldalon talán a 6-os is. Meg fogkő is van...

 Ivett: Nem lehetne, hogy azokat is betömöd és leszeded a fogkövet most?

 Baromi ügyes fogorvos (még viccelődni is szokott): Nem, így is csúszásban vagyunk. Ma egész nap ilyen külföldiek jönnek hozzám, mint te. És ma nem akartam dolgozni, de a külföldiek már lefoglalták hónapokkal ezelőtt az időpontokat.

 Ivett: (nagy szúrós szemekkel nézek) Én nem vagyok külföldi! (Ez jobban fájt, mint a fúrás, mégiscsak a szülővárosomban külföldiznek le. Úgy tűnik, rohadt jól működik a kormány propaganda- elmentél külföldre, nem lesz személyid, szavazni sem szavazhatsz úgy, mint a külhoni magyarok- naná, mert te Nyugatra mentél - biztos libsi vagy).

 Baromi ügyes fogorvos (még viccelődni is szokott): Hát jó, mármint magyarok csak külföldön élnek, nem véletlenül jönnek ide fogorvoshoz: jön valaki Skóciából, Angliából, sőt az egyik Kanadából.

 Ivett: (oké tudom, hogy nem úgy gondolta a baromi ügyes és vicces fogorvos, ahogy mondta, de akkor is szólni kellett, mert a beszéd alakítja a gondolatokat. Most egy kicsit lelkiismeret-furdalásom is van, hogy felhívtam a figyelmét arra, hogy nem vagyok külföldi, amikor pontosan éreztem a hanglejtéséből, hogy nem bántóan mondja. No de a kommunikációnak hatalma van. Ma ezt mondta és nem így gondolta, de szép lassan az agy igazodik a kommunikációhoz és azt fogja gondolni is, amit mond. Teljesen jól tettem, hogy kikértem magamnak, hogy külföldinek nézzenek). Szerinted kibírják még félévig a fogaim tömés nélkül? Nem szeretnék Svájcban fogorvoshoz menni; ott 500 frank egy tömés.

 Baromi ügyes fogorvos (még viccelődni is szokott): Azt nem tudom, én nem vagyok jövőbe látó. Mikor utazol vissza pontosan?

 Ivett, aki nem külföldi: Kedd délután.

 Baromi ügyes fogorvos (még viccelődni is szokott): Gyere hétfőn, beszorítunk valahova.

Tök jól sikerült az utolsó 24 órám Lausanneban. Este 7-kor tollaslabdáztam a kollégáimmal az irodában, sőt egy nagyon merev, nagyobb szigorú igazgatót is sikerült rávennem, hogy játsszon velem. A mókát csak az szakította félbe, hogy sikerült valami mennyezetből kilógó hülyeségre felütnöm a labdát :( Előtte pedig a szabadban (Bibi: mi még mindig a szabadba ebédelünk a Genfi tó partján a vizet bámulva-, de nem már nem úszva benne) tök izgi lehetséges kutatási kérdéseket dolgoztunk ki például arról, hogy minden a második esemény vajon nagyobb hatással van-e az ember életére, mint az első. Mindezt abból vezettük le, hogy egyre nagyobb coolság az egész világon, hogy a hegymászók nem a legmagasabb csúcsokat másszák meg, hanem a második legmagasabbat. Ennek oka, hogy a második legmagasabb csúcsot megmászni sokkal nehezebb, hiszen nincsenek annyira jól bejáratva az útvonalak, mint a legmagasabb csúcsok esetében, amit mindenki meg akar mászni. Utána este vacsorát főztem az egyik kollégámnak, aki teljesen el volt ájulva a magyar konyhaművészettől: különösen a párolt tengeri hal bio sütőtökkel és bio krumplival ízlett neki :) Tudom, hogy ez nem éppen magyar, de mi a fészkes fenét készítettem volna neki, ha allergiás mindenféle zsiradékra és fűszerre. A múltkor például a párolt zöldbabot nem ette meg, mert félt, hogy olyan vízben főzték, amiben előtte valami zsíros húst is tettek, előtte meg a salátából a lencsét válogatta ki, mert szintén félt, hogy valami zsiradékkal érintkezhetett a lencse. Szóval-legyünk őszinték - tényleg kénytelen voltam egy picit csalni :)

Reggel szépen összepakoltam és elindultam. A postaládáknál összefutottam Carlos bácsival. Teljesen büszke voltam magamra, mert simán kellemes karácsonyt, sőt boldog új évet is kívántam. Carlos bácsi is viszont ezt kívánta és sajnálkozott, hogy hazamegyek az ünnepekre. Ezt a részt egyébként vagy totál félreértettem vagy nem értem az öreg logikáját. Esküszöm augusztus végi ottlakásom óta a téves bonsoirozásomat leszámítva ez volt az első mondat, amit váltottunk egymással. Mi a fenének sajnálja a Carlos bácsi, hogy nem töltöm vele a karácsonyt egy épületben???- Hát ezt valószínűleg soha nem fogom megfejteni...

Szóval, hogy minden ilyen perfect volt az utolsó 24 órában, egy kicsit meg is kellett vigasztalnom magam, hogy hazamegyek az ünnepekre. Ezt három dologgal tudtam: (1) megvan a repülőjegyem visszaútra, (2) itthon végre nem fognak lekövérezni (persze kivéve az öcsit, de ő nem számít, mert neki hivatalból az a dolga, hogy cseszegessen), (3) élőben is találkozom a családdal és barátokkal.

 Megérkeztünk a repülőtérre Bp-en. Hiper-szuper nemrég átadott repülőtéren az Easyjet leszállt valahol a puszta közepén, ahol kb. 1 km-et kell sétálnod a sötétben és a hidegben, hogy valami fényhez juss- egy kicsit unortodoxnak tűnt a helyzet- máshol még nem találkoztam hasonló megoldással. Ezek után jött egy tök jó rész: egy édes barátom kijött értem a repülőtérre: a parkolóban bedobott összeg alapján- újra Svájcban érezhettem magam egy félpillanatnyi időre. A városban szerintem én voltam az egyetlen ember, aki felvisított trafik boltok láttán. Tök tetszett, hogy amiről olyan sokat olvastam a hírekben, azt végre látom is élőben- és igen pont ugyanolyan rondák, mint ahogy a barátaim elmesélték. És trafikok designja a kommunista időket idézi számomra- hát mert olyan egységes és barna- mint egy munkásruha. A repülőtérről szinte az első utam a Klébi volt, ahol falat mászni szoktunk. Mielőtt bementünk a barátom egy régi viccet mesélt nekem, ami talán most is aktuális:

„Robog a vonat a kommunizmus felé a végelláthatatlan tajgán. Egyszer csak elfogy a sín. Az utasok

megidézik Marx szellemét:

− Marx atyánk, a kommunizmus felé igyekszünk, de véget ért a pálya. Mit tegyünk?

− Egyszerű. Szedjétek fel a síneket a vonat mögött, és rakjátok eléje!

Így tesznek, és a vonat robog tovább. De egy idő után elfogy minden. Most Lenin szellemét idézik

meg:

− Lenin atyánk! Megyünk a kommunizmus, de már nem csak sín, a talpfa, a szén és a víz fogyott

el, hanem az ennivaló is. Hogyan menjünk tovább?

− Édes gyermekeim, hát már ott vagytok"

Szóval nagyon lelkesen mentem falat mászni- gyorsan át is öltöztem és irány a fal, amiket nagyon magas svájci hegyeknek fogok majd képzelni. Lelkesedésem egészen addig tartott, amíg a bejáratnál a portás bácsi a következő mondatot mondta köszönésképpen nekem:”Na ugye jó lesz egy pár kilót majd leadni”

Az arcom megmeredt, köpni-nyelni nem tudtam. A portás bácsi érzékelhette, hogy sokkot kaptam és próbálta javítani a helyzeten: „Nem azért, mert kövér, csak úgy majd könnyebb lesz a mozgása, ha majd lead pár kilót”

Mondanom sem kell, hogy ez sem javított a helyzeten.

Ekkor újabb próbálkozása volt a portás bácsinak: ”Azért maga nem egy néprádió, na” Továbbra is meredt fejet vágtam. A bácsi visszakérdezett, hogy tudom, hogy mi az a néprádió? Annyi erőm volt, hogy megráztam a fejem.

A bácsi a következőt mondta: „Háta maga lehet, hogy olyan fiatal, hogy nem is tudja, hogy az 50-es években a néprádión csak két csatornát lehetett fogni” És nevetett a szerinte marha nagy poénon.

No, ekkor úgy éreztem, hogy nekem most van elegem a kommunizmusból, vagy nevezzük akárminek. Sem nemzeti dohányboltot nem akarok, sem megérkezni, sem néprádiót!

Még nem is írtam arról, hogy miért szoktam ennyit futni (nemrég jöttem meg a futásból - by the way). Hát azért, mert engem errefelé nagy sérelmek szoktak ám érni: le szoktak kövérezni, étkezési tanácsokat szoktak adni kéretlenül és mindig arra biztatnak, hogy sportoljak többet. 

A múlt héten a basztatás csúcspontot ért el, amikor már nemcsak lekövéreztek egymást után kétszer, hanem azt is levezette logikailag az egyik kollégám, hogy azért, mert kövér vagyok hozzám idősebb pasik illenek. Na emiatt két napig bőgtem és semmilyen feladatra nem tudtam koncentrálni és a youtube-on fellelhető összes Mucsi Zoltánt meg kellett néznem ahhoz, hogy ma végre helyre jöjjek.

Milyen szituációkban szoktak lekövérezni?

- bent vagyok a konyhában és kávét készítek magamnak, ami a következőképpen zajlik, már-már szertatásszerűen:

Felmelegítek 1 dl tejet a bögrémben, utána alá teszem a bögrét a szuper okos kávéfőzőnek, beleteszem a patront és utána, amikor elkészült beledobok két darab barna kockacukrot. No, ekkor szoktak szegény velem egy emeleten dolgozó svájciak lefagyni. A toleránsabbak csak rávezető-kérdéseket szoktak feltenni, hogy nem túl sok két kockacukor? Te tejet és cukrot is szoktál beletenni? Ezeket simán kibeckelem. Itt jegyzem meg, a kockacukros doboz állandóan tele van elfelezett, elnegyedelt kockacukrokkal - az elején azt hittem, hogy errefelé ilyen selejtesek a kockacukrok, csak később esett le, hogy a kollégáim szokták elfaricskálni, mert nekik túl nagy adag egy kockacukor. 

Viszont a múlt héten a bunkóbb fele volt a konyhában, amikor éppen a napi szertartásomat végzetem és az egyik heuréka jelleggel felkiáltott hangosan, hogy most már tudja miért vagyok ilyen kövér :( Ezt a bunkót!!!

Egyébként megjegyzem semmivel nem vagyok kövérebb, mint otthon, ahol csak az öcsi szokott lekövérezni, őt viszont mindig meg szoktam mondani az anyunak, aki mindig megvigasztal, hogy "Dehogy vagy kövér, mi volna, ha tényleg kövér lennél" - mondattal Sőt, amikor nagymamáimat körbelátogtom ők kifejezetten soványnak látnak :)

Úgyhogy most nagyon hiányoznak a nagymamáim, alig várom, hogy újra lássam őket és megállapítsák, hogy "Ija, hát te fogytál, nem eszel te rendesen!"  :)

Anyu a mai skype alkalmával megmutatta, hogy milyen négyszemélyes hústálat rendeltek a Pickből, a mamán 85. születésnapjára. Nagyon jól nézett ám ki (főleg úgy, hogy ma szinte koplaltam), mondtam is, hogy nagyon szívesen megkóstolnám. És anyának az az ötlete támadt, hogy karácsonyra tőle egy négyszemélyes Pick hústálat fogok kapni. Hirtelen elképzeltem, hogy ha majd visszajövök és megkérdezik, hogy milyen ajándékokat kaptam, akkor ettől dobnának egy hátast :) 

Már napok óta eszméletlen hatékonytalanul  dolgozom. Mindenben belekapok és képtelen vagyok bármit befejezni, vagy a módszertani olvasmányaimból egy kukkot is felfogni. Már sírdogáltam is, hogy ennyire béna vagyok. Persze az okot kellene megtalálni, hogy miért nem vagyok képes semmire sem odakoncentrálni (van néhány tippem, de nincs erő, hogy mélyebben foglalkozzak az igazi problémáimmal). 

Szóval ritka szar napjaim vannak. Viszont ma végre éreztem valami nagyon különlegeset. Bementem Misi szobájába, hogy beszélgessek vele, mert úgy éreztem, hogy megtébolyodok, ha nem beszélgethetek egy hús-vér emberi lénnyel. Valószínűleg van némi manipulatív érzékem, mert pontosan tudom, hogy Misi imád a volt barátnőjéről beszélni. 100% biztos vagyok benne, hogy jobban szeret a volt barátnőjéről beszélni, mint a jelenlegiről. Abban is biztos vagyok , hogy a jelenlegi barátnőjét nagyon szereti, de az holtziher, hogy ezerszer mélyebbek az érzései a volt barátnője irányában- legyenek az akármilyen irányúak is-, mint a jelenlegi barátnője felé. Egy szó, mint száz Misi bármikor kapható egy beszélgetésre, ha a volt barátnőjével kapcsolatosan kérdezem ( jelszó jelleggel működik nála és a szezám kitárul).

Most valahogy az sem hozott még egy kicsi megnyugvást sem, hogy valakivel csacsoghattam, ugyanolyan feszült voltam a beszélgetés alatt/után is. Egy idő után arra a következtetésre jutottam, hogy ha reggel 10-től este 9-ig gyakorlatilag semmi hasznosat nem alkottam, akkor valószínűleg ez a nap már elveszett az életemből, most már nem fogok semmi maradandót alkotni. Mivel Misi indulni készült, mielőtt rátörtem, így mondtam neki, hogy mehetnénk együtt. Akkor kiderült, hogy Misi nem metróval jön, mert neki összecsukható kerékpárja van és ő azzal jár. Mondtam neki, hogy legalább a metrómegállóig mehetnénk együtt. Jegyzem meg, az sincs közel, ráadásul le kell jutni még az ötödik emeletről. Közben egész végig volt egy olyan érzésem, hogy Misi azt hiszi, hogy ki akarok kezdeni vele. Ez annyira vicces, mert hát tényleg, ha valakivel nem, akkor az ő, kifejezetten testvéri érzelmeim vannak felé. Teljesen jól tudja az öcsit helyettesíteni ugyanolyan, mint ő: mindig racionalitásra törekvő, részleteken rágódó, precíz és fanatikus bizonyos dolgokban :) (bocsi öcsi) Szóval összeszerelte a biciklijét és elindultunk a lift felé és mondta, hogy még elmegy a mosdóba. Egyébként mindig ez van,hogy a WC előtt várok rá- és ő az a fajta, aki általában sokáig van a WC-n (mondom én, hogy tiszta öcsi ;) Viszont rájöttem, hogy ezen a szinten már valószínűleg senki sincs, a takarítók is hazamentek. Ez az irodaház tényleg iszonyat nagy és itt áll egy bicikli- a gazdája várhatóan 5 percen belül nem fog végezni. 

Ennek a fényében úgy érzetem, hogy a legjobban úgy tudom elfoglalni magam, ha körbe biciklizem az ötödik emeletet. Ráültem az összecsukható biciklire és elkezdtem a folyosókon, mint egy félőrült tekerni. Iszonyatosan élveztem, hogy ahogy villámgyorsan tekerek körbe-körbe a folyosókon sorra gyulladnak ki a lámpák. Utána beugrott egy jelenet a kedvenc filmemből: The shiningból, amikor a kiskölyök teker a háromkerekűjével a folyosókon.

Amire visszatekertem a férfi WC elé addigra Misi már kint állt és röhögött rajtam. Amit nem értettem, hogy miért: ez most egy nagyon félelmetes rész, rettegni kellene ahelyett, hogy kinevet.  Megkérdeztem tőle, hogy ő most nem azt gondolja, hogy olyan vagyok, mint a The shiningba a kiskölyök a háromkerekűjével? Akkor kiderült, hogy nem látta és nem is olvasta  The shiningot. Így kénytelen voltam elmesélni neki, hogy miről szól, és miért félelmetes, és ami közben ezt elmeséltem neki, hirtelen rájöttem, hogy miért ez a kedvenc filmem és, hogy mitől vagyok most én ilyen zaklatott...

Misinek - ez egy kitalált név, egy svájci kollégám, akivel teljesen egy idősek vagyunk, de gyakorlatilag a tökéletes ellentétem (ő egy okos, precíz és megfontolt ember), viszont vele szoktam úszni a 13 fokos vízben (ezt azt hiszem, olyan dolog, ami magával hozza a barátságot, hiszen gyakorlatilag az életünket bízzuk egymásra: ha valamelyikünk görcsöt kap, egymást kell kimentenünk) ma beszámoltam arról, hogy milyen sikert aratott a demokrácia bejegyzésem itthon. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy az embereket érdekli a svájci demokrácia.

Misi nyugtázta, hogy jó is a svájci demokrácia, legalábbis azokhoz a rendszerekhez viszonyítva, amit ő ismer ez a legjobb. Mondta, hogy mindig megdöbben azon, hogy az amerikaiak milyen büszkék a demokráciájukra, amikor összesen két pártjuk van. Utána meg ott vannak a osztrákok, hát ott meg az van - panaszkodik nekem Misi, hogy van egy lista, pl. Salzburg 25 embert küldhet Bécsbe és úgy kell szavazni, hogy egy pártra szavazhatsz és valami pártfőnök, vagy mi az isten, előzetesen összeállítja a listát, és az első x hely fog bejutni, de ha te Joschkara akarsz szavazni, aki 24. helyen van, azt nem teheted meg, mert Michael fog bejutni, aki az első helyen van. Misi mondta, hogy náluk nem így van, mert itt demokrácia van, ezért úgy szavazhatsz, ahogy akarsz- szóval konkrét személyt küldesz Bernbe és nem egy pártot. És nagyon is sokszor megtörténik, hogy egyáltalán nem az első helyen állok jutnak be.

Misi sem tudja természetesen, hogy miként fog még szavazni novemberben az 1:12 ügyében. Mondta, hogy ez nagyon nagy  felelősség, ezért nagyon át kell gondolni, aggódik is miatta. Egyszer már előfordult vele, hogy nem ment el egy referendumra, mert egyszerűen képtelen volt az adott ügy mellett vagy ellene dönteni és inkább nem vállalt felelősséget.

Mondtam neki, hogy én nagyon csodálatra méltónak tartom, hogy az emberek ekkor felelősséget vállalnak a politikai döntéseikért. Misi mondta, hogy nekik muszáj, mert nagyon nagy felelősség van a kezükben, "gyakorlatilag mi magunk hozzuk a törvényeket". Egyébként kiderült, hogy 15 éves korukban, akárki akármilyen iskolába megy (értsd a szakmunkásképzőkben is) elkezdik tanulni a állampolgári jogok című órát, ami nagyon fontos tantárgy. Mondtam neki, hogy én nagyon sokat jártam iskolában, de nekem soha egy percet sem tanított senki ilyesmit. 

Mosolygott és mondta, hogy akkor most már tudja, hogy miért van diktatúra Magyarországon.... :(

Utána mesélt a zürichi stadionépítési botrányról is (dióhéjban: az állam mondta, hogy sorry nem fogjuk foci stadionra elcseszni az adófizetők pénzét by the way a focisták gazdagok nálunk, építsük meg maguknak), de ezt majd egy következő bejegyzésemben írom meg.

(1) 1:12

Egyre több ablakban látok kitéve piros alapú zászlót, rajta fehérrel, hogy 1:12. Először azt hittem, hogy ők is meccset játszottak velünk :) De utána szép lassan rájöttem, hogy jövőre lesz egy népszavazás, ahol arról fognak szavazni, hogy egy vállalaton belül nem lehet nagyobb a bérkülönbség a legmagasabb és a legalacsonyabb keresetűek között, mint 12-szeres különbség. Ami, egyébként ha belegondolunk így is marha nagy egyenlőtlenség.

Én ugye egy ilyet egyből támogatok- nálam ez nem is kérdés- biztos azért, mert én mindig a legalacsonyabb keresetűek csapatát erősítem ;) Nyilván nemcsak azért, hanem mert pofátlanságnak tartom, hogy valaki egy futószalag mellett állva 3 műszakban keres 80 ezret, valaki meg sima pofázással, ami nélkül valószínűleg simán meglennék (sőt!) keres egymilliót. Meg hát szar olyan társadalomban élni, ahol kurva nagy az egyenlőtlenség :(. 

Természetesen körbe interjúvoltam az itteni ismerőseimet, hogy hogyan fognak szavazni, teljesen megdöbbentem a válaszokon: olyan nagyon svájciasak voltak. Szóval ha itthon erről bárkinek megkérdezném a véleményét, akkor nagy eséllyel megmondaná, hogy mellette vagy ellene fog szavazni. Nem, itt nem. Itt az volt a válasz, hogy még nem döntötte el, sőt még a szavazólapot sem olvasta el, ezt majd még alaposan át kell majd gondolni és csak utána tud dönteni.

Na itt kezdett igazán érdekes lenni számomra: hogy szavaz egy svájci, mit gondol át?  Meg úgy egyáltalán mi van-: ilyet nem tud zsigerből eldönteni?!

Szóval tovább kérdezősködtem, mi van a szavazólapon? Hogy gondolja át? Megvitatja valakivel? Milyen érvek vannak mellette és ellene? 

Szépen elmagyarázták, hogy minden állampolgár kap egy szavazólapot, amin szerepel a törvény szövege, valamint kiegyensúlyozott indoklás ellene és mellette. Ez aztán a demokrácia- én ilyet- elméletben sem tudok elképzelni, mármint, hogy lehet kiegyensúlyozott információt adni az állampolgároknak. És ezt még fokozni is lehet: az állampolgár ezt olvassa, megérti és átgondolja és csak utána formál véleményt és megy el szavazni- hát ez maga a csoda!

Tovább faggatom őket, de hát mégis mondjanak csak egyetlen okot, ami ellene szól, hogy ezt a plafont bevezessék. Elmondták, hogy például attól félnek, hogy akkor a tehetséges vállalatigazgatók elmennek az országból. Itt azon gondolkoztam, vajon majd az érvelésben az is benne lesz, hogy hova a jó fészkes fenébe mennének azok a tehetséges vállalatigazgatók, amikor  a LIDL-ben ez eladóknak a minimum fizetése 4000 CHF, ha ezt megszorozzuk 12-vel, akkor LIDL igazgatója Svájcban 48 000 CHF-et kereshet egy hónapban felső plafonként. Vajon ez is szerepelni fog majd a leírásban, hogy nem igazán tudnak majd hova menni így sem a tehetséges igazgatók nagyobb fizetéséért? 

(2) FÉLRE-SZOCIALIZÁLODÓTT DEMOKRÁCIA ÉRTELMEZÉSEM

Még az első hónapokban ért egy döbbenetes trauma. Vacsorázni voltam egy svájcival, meg egy magyar lánnyal, aki régebb óta itt él. A lány kifejtette, hogy azt nem szereti Magyarországban, hogy a kormány és az ellenzék mindig egymásra mutogat, hogy ők tehetnek arról, hogy most itt tart az ország. Én ezen nagyon hangosan fölnevettem és mondtam neki, hogy teljesen természetes, hogy így van: ez a lényege a kormány - ellenzék viszonynak és ez mindenhol valószínűleg így van a világban. Erre a  svájci férfi teljesen megdöbbent a válaszomon és mondta, hogy ez egyáltalán nem így van, itt biztos, hogy nem így van, hogy egymásra mutogatnak. Ekkor jöttem rá, hogy én már egy elcseszetten szocializálódott állampolgár vagyok: a 23 év magyar demokráciában élésem egyszerűen elcseszte a politikai szocializációmat, valahol kisiklottam, hogy normálisnak fogadok el egy közel sem normális helyzetet :(

(3) SVÁJCI BANKTITOK HALÁLA

Svájc agyonfényezése helyett jöjjön egy megdöbbentő történet a svájciakról. Örömmel kérdeztem meg a néhány svájci ismerősömet arról, hogy mit szólnak ahhoz, hogy nem lesz többé banktitok, az az terroristák nem tarthatják Svájcban a pénzüket? Hát nem ujjongtak, azt mondták, hogy ez nekik nagyon rossz hír és egyáltalán nem értenek vele egyet. Hát legalább őszinték voltak...

Akik, egy kicsit ismernek, azok tudják rólam, hogy nagyon bátor vagyok, bármikor megcsókolok egy békát vagy megeszek egy csigát, megfogok egy pókot vagy megsimogatok egy kígyót. Egyetlen állat van, amitől félek, viszont attól halálosan: macskák.

Nos, Arthur, igen egy macska. Hát, vidéken ahol lovak vannak, meg egerek, miért éppen macskák ne lennének? Szóval voltak ám macskák, akiket a barátnőm a fiaiként szeret. Ez most komoly, úgy hívja őket az ikreim, merthogy Arthurnak van egy ikertestvére is, Henry.

Amíg elbügyörésztem a lovakkal, addig a távolban láttam valami nagy állatot futkározni, először azt hittem, valami kutya, utána közelebb jött és akkor már inkább egy oroszlánra hasonlított, de kiderült, hogy ő Arthur.

Arthur egyáltalán nem úgy néz ki, mint szegény rozoga macska, ami a mamámnál van, de még csak Lívi macskájára sem hasonlít. Nehéz ilyet kimondani, de Arthur egy ritka vonzó és jóképű pasi. Ráadásul olyan a szőre, mint a kisbabák haja és első látásra bejöttem neki – állítólag. Annak érdekében, hogy ne kapjak szívrohamot és nem kezdjek el hisztizni a macska láttán: elképzeltem, hogy Arthur egy kisbaba vagy oroszlán: felváltva villogtak előttem ezek a képek.

Utána Alexa mesélt Arthuról, hogy ő nagyon különleges, soha sem karmol, nagyon szelíd és barátságos- gondoltam jó, akkor innentől kezdve azt hallucinálom, hogy Arthur egy kisbaba (végülis a kisbabáktól nem félek, sőt szeretem őket). Utána folytatta az általam kisbabának képzelt macska jellemzését, így kiderült róla, hogy egy sorozatgyilkos, azért ilyen kövér, mert rengetek egeret eszik. Minden állat fél tőle, még környék kutyái sem mernek belépni az udvarra, mert elkergeti őket. Ezek után kénytelen voltam újra váltani és visszatérni az oroszlán képzetemhez. A jellemzés tovább folytatódott, és amikor Arthur csodálatos szellemi képességének jellemzésén is túl voltunk (négy hónapos korától ki tudja nyitni külön a számára megépített és chippel működő ajtaját), akkor jött egy az a szakasz, hogy Arthur egyetlen dologtól fél: a fogatlan cicalányoktól- de tőlük retteg -és a fogatlan cicalányok ezt tudják és szegény Arthurt kergetni szokták. Arthurnak ezen tulajdonságát annyira különlegesnek találtam, hogy nem tudtam beilleszteni sem a kisbabás, sem az oroszlános hallucinációm közé, ezért egyetlen dolgot tudtam tenni: elfogadtam Arthurt annak ami, egy macskának, akit hajlandó voltam egy kicsit megsimmizni is...

Fogalmazzunk úgy, hogy anyukám nem az IT korszak szülöttje; 5 évvel ezelőtt még teljesen meg volt róla győződve, hogy a számítógép= monitor. Öcsém például egyszer telefonon keresztül próbálta levezérelni neki, hogy miként kapcsolja ki a számítógépet a közeledő vihar miatt, de végülis feladta, mert nem lehetett elérni, hogy anya a monitor alatt levő gépre fókuszáljon. Na most mindehhez képest iszonyatos fejlődésről számolhatunk be: teljesen egyedül megtanulta bekapcsolni a laptopot, elindítani a skypot csak azért, hogy velem tudjon beszélni.

Azt kell, hogy mondjam, elég gyakran is kezdeményez skype beszélgetést velem, ami mögött néha azt sejtem, hogy nem velem akar beszélni, hanem az újonnan megszerzett skype-tudását akarja gyakorolni (már különböző sárga figurákat is szokott küldözgetni).

Tegnap is felhívott skypon keresztül anyu, minden különösebb ok vagy hír nélkül. Nem volt sok beszédtémánk, miután túl voltunk azon  kérdések hosszas megtárgyalásán, hogy eszek-e rendesen és hogy mit eszek. El is újságoltam neki, hogy a héten két munkatársam is megkínált házi sütivel. És olyan jól esett, hogy kitaláltam én sütni fogok valamit, egyébként meg most jut eszembe, hogy hétfőn lesz a 33.szülinap, tehát időszerű is a kérdés- fejtegettem anyának.

Anyu nagyon lelkes volt, hogy konyhatündérkedni fogok- egészen addig a pillanatig, amíg el nem mondtam neki, hogy most az jutott eszembe, hogy dobostortát fogok sütni.  Ebben a pillanatban nagyon úgy tűnt, hogy lefagyott a skype, vagy az anyu kapott egy kisebb sokkot.

Utóbb kiderült, hogy most nem a skpye akadozott.

Szóval anyu megdermedt ezen az ötletemen és egyből próbált jobb belátásra sarkalni: „Kislányom, az neked túl bonyolult”. Mivel sok éven keresztül tanultam az iskolában, ezért egyből elő tudtam állni egy ellenérvvel: "Anyuci, hát de 33 éves leszek, ha most nem tudom megcsinálni ezt a fránya dobostortát, akkor tuti sohasem- ezután már csak leépülök, majd remegő kézzel nehezebb lesz ilyet alkotni, mint életem csúcsán".

Anyut sem kell félteni, ha vitázni kell, egyből elő állt egy alternatív és kevésbé nagyszabású ötlettel: "Mici, miért nem csinálsz inkább egy kis kókuszgolyót, azt olyan ügyesen tudod?”

Jesszusom- egyből kontrázta - komolyan kókuszgolyót akar velem csináltatni a 33. születésnapomra. Azt már 10 éves korom óta tudok csinálni, valamit csak fejlődtem a 23 év alatt- nem ragadhatok le ezen a szinten.

Ebből anyának annyi jött le, hogy unom a kókuszgolyó készítését, de továbbra is kitartott amellett, hogy bonyolultabb dologra nem vagyok képes, ezért előállt a második nem túl nagyszabású ötletével: „Mici, akkor csinálj Raffaello –golyót - lediktálom a receptet”.

Na én erre: „Ne diktáld le, mert úgysem írom le. Egyébként is valami magyar sütit szeretnék készíteni a munkatársaimnak, nem hiszem, hogy a Raffaello –golyók ebbe a kategóriába tartoznának. Én már pedig dobostortát fogok készíteni. Na jó majd persze elolvasok valami receptet mielőtt neki állok (már csak ezért is, mert tényleg halvány lila fingom nincs, hogy a csudába kell elkezdeni). Tényleg tudsz valami jó kis dobostorta receptet?"

No de az anyut is keményfából faragták- szóval nem tett le róla, hogy eltántorít a célomtól: „Akkor csinálj nekik madártejet- az magyar és biztos nem ismerik”. Na itt majdnem megfogott és elkezdtem hevesen érdeklődni, hogy vajon a madártej miből van, mi kell hozzá. Szépen lediktálta, hogy 1 liter tejet felforralok, leütök x darab tojást (x-egy természetes szám volt 1 és 10 között- de azt már elfelejtettem, hogy pontosan mennyit mondott). Külön kell választanom a fehérjét a sárgájától. A fehérjét habbá verem és beleszaggatom a forralt tejbe a sárgáját kikavarom y mennyiségű kristálycukorral (y- szintén valamilyen természetes szám volt- de ezt is sikerült elfelejtenem) és a végén összeöntöm őket. A recept után viszont úgy értékeltem a dolgot, hogy bár soha az életemben nem csináltam még madártejet – ennek egyébként az az oka, hogy én magam nem rajongok érte – de tuti, hogy 10 éves koromban is meg tudtam volna csinálni. Akárhogy vesszük a legbonyolultabb része a dolognak, hogy külön kell választani a tojásfehérjét a sárgájától. Szóval mondtam az anyunak, hogy nem tudom elképzelni, hogy 20 embernek elég lenne egy liter tejből készített madártej, az meg elég viccesen nézne ki, hogy reggel hegyeken és völgyeken keresztül szállítanám egy vödörben a madártejet a 33. születésnapomon. Szóval én tényleg nem erre vágyom, mégiscsak maradjunk a dobostortánál, inkább annak a receptjét ossza meg velem.

Egy perc szünet után, az anyu belátta, hogy ha 20 embert meg szeretnék kínálni, akkor tényleg ne madártejben gondolkozzunk.  Utána el kezdett az anyu hangosan gondolkozni: Ha a Mici meg is tudná esetleg sütni a piskótát, azt kizárt dolog, hogy el tudná vágni négy egyenlő részre a kisütött piskótát, na meg a cukormáz- összeégeti magát.

Itt elkezdtem hümmögni, hogy hallom, amit mond és egyébként nem nagy ügy a cukorégetés- már a facebookon is olvastam, hogy valaki mikroba csinálja.

Ekkor anyu: „Ha nem sikerül majd elvágnod négy egyenlő részre a piskótát, akkor majd lesz kedved újra kisütni és próbálkozni vele?”

Na szerintem itt anya sem gondolta, hogy sikert ér el: egyből keresztülfutott az agyamon, hogy iterálásról szó sem lehet. Valószínűleg ott abban a pillanatban sírógörcs törne rám és nem lenne semmilyen szülinapi torta. Anyu ennél a pontnál megérezte, hogy meginogtam dobostorta készítési szuper képességeimet illetően és újabb alternatívával állt elő: „Miért nem csinálsz azt a nagyon finom, és elég bonyolult, jól kinéző borzas almás sütit, ami te is nagyon-nagyon szeretsz?

Itt elgondolkoztam a dolgon és mondtam, hogy egye fene, akkor legyen a borzas almás- majd a 40. születésnapomra készítem el a dobostortát és 50-re pedig meggyes rétest fogok csinálni. Anyu nagyon egyetértett és mondta, hogy szerinte ez jó terv. Most már csak azt kell majd kitalálnom, hogy ha ilyen ütemben fejlődök, vajon mi lesz majd kihívás a 60. szülinapomon???