Nem gondoltam volna, hogy erre is sor kerül, hogy egy svájci munkatárs mondja nekem a világon a legszebb dolgot azok közül, amit eddig valaha mondtak nekem, tök egyszerűen, tök simán és munkaidőben. El fog menni egy másik munkahelyre, ahol nagyobb karrier előrejutási lehetősége lesz és valószínűleg több pénzt is fog keresni, német nyelvterületen lesz, tehát az anyanyelvén beszélhet és még csak ingáznia sem kell.
Azt mondta, hogy azért sajnálja, hogy el fog menni, mert amióta itt vagyok, azóta szeret itt dolgozni, mert vidámságot hoztam ide. Tényleg teljesen meghatódtam, utána persze rájöttem, hogy ilyet már egy páran mondtak nekem (életemben legelőször a röszkei plébános bácsi mondta az első gyónásom előtt, hogy a mosolyom az nem véletlen, hanem Isten ajándéka – kiskamaszként mondjuk jobban örültem volna neki, ha inkább szépséggel áldott volna meg, most meg annak, ha okossággal – no de kinek mi jutott ugyebár. Anyukám is szokta mondani, hogy amikor belépek a házba, akkor egyből meghangosodik minden és amikor elmegyek, akkor unalmas csönd lesz. Mamám meg azt mondta, amikor a műtéte utána felhívtam, hogy szinte jólesett neki ott a kórházban sok idős beteg között az a vertyógos jókedvem, ami a telefonon keresztül is átjött. És egy budapesti barátom is mondta -, amikor hangosan nevetgéltünk a feleségével miközben kőkeményen dolgoztunk és persze tök ingyen -,hogy ő is szociológus akar lenni, ha ez ilyen jókedvvel jár) de valahogy más ezt egy svájci szájából hallani, akik azért mégsem olyan közvetlenek, így sokkal intenzívebben esik jól.

Ma csuda sok apró dolog megvilágosodott előttem.

Egyik munkatársam most jött vissza Izlandról, egy konferenciáról. Nagyon kíváncsi voltam, hogy tetszett neki, mert előtte én ajánlottam neki egy csomó programot ott, amit szerintem nem lehet kihagyni, ha az ember Izlandon jár.

Tök boldog voltam, hogy áradozott Izlandról és nagyon örült, hogy ajánlottam neki a tradicionális hallé kifőzdét a kikötőben- mindennap ott evett, még a konferencia vacsi helyett is- annyira tetszett neki. Miközben így szépen cseverésztünk az izlandi emlékekről, akkor a végén megjegyezte, hogy Izland nagyon drága. Ezen kicsit meglepődtem. Mondtam neki, hogy én is nagyon drágának találtam, annak ellenére is, hogy közvetlenül a válság után voltam, de hát én Magyarországról mentem oda (és azért a magyar életszínvonal nem összehasonlítható a svájcival). De nem gondoltam volna, hogy drágább, mint Svájc. Erre mondta a munkatársam, hogy nem drágább, mint Svájc, kb. hasonló, csak a svájciak szeretik élvezni, hogy ha elmennek valahova, akkor az olcsó nekik, és itt ezt nem tudta élvezni, mert hasonlóak az árak, mint Svájcban... Gondoltam, magamban, mi magyarok pedig egyáltalán nem élvezzük, hogy otthon is marha csórók vagyunk, ha meg elmegyünk valahova, akkor meg pláne. De annyi előnye azért van, hogy minket soha nem ér meglepetésszerűen a szegénységünk (elég statikus jelenség)

Délután beiktattam egy úszást, mert 18 fokos volt a levegő és sütőt a nap a víz meg 17 fokos volt. Egyszerűen képtelen vagyok elbúcsúzni szegény Genfi tótól, ezért, amíg nem hűl le 15 fokosra a víz, mindennap úszok. Egyébként én már majdnem lemondtam róla, hogy ússzak ilyen hideg vízben, de az egyik kollégám még mindennap megy úszni. Gondoltam, ha ő meg tudja csinálni, akkor nehogy már én ne.  Össze is futottam ezzel a kollégámmal, ahogy baktattam a kedvenc strandomhoz, de ő ma nem ment bele, csak napozni jött ki. Lazán mondtam neki, hogy mi a tervem: a füves strandtól úszok a statue-ig ( mivel nem jutott eszemben, hogy van angolul a kakas, ezért csak leszobroztam). Erre mondta, hogy nem is rossz az a táv a pelikános szoborig, csak ő nem szeret arrafelé úszni a sziklák miatt. Mivel elég valószínűtlen, hogy ugyanazon szakaszon legyen még egy szobor, így rájöttem, hogy az bizony tényleg nem kakas, hanem pelikán. Nem is szeretnék belegondolni, hogy milyen pszichoanalitikus magyarázata lehet annak, hogy a pelikános szobrot kakasnak néztem...

Miközben tovább botorkáltam a füves standom irányában, találkoztam egy juhász bácsival, aki a birkáinak katonai parancsokat adott. Például ilyeneket: „à droite” (jobbra) és ekkor az össze birka jobbra fordult ( a birkacsorda egyébként egy 5*5 ös négyzetet alkotott), utána mondta a bácsi a birkáknak, hogy „retourner” és az összes birka ugyanabban az alakzatban maradva visszafordult. Először azt hittem, hogy hallucinálok (arra gondoltam, hogy ma kihagytam az ebédet- biztos attól lehet). Miközben néztem a mutatványt észrevettem, hogy egy másik nő is ezt bámulja. Gondoltam, jobb ha ezt megdiskurálom valakivel és mivel láttam, hogy van nála telefon- gondoltam megkérem, hogy örökítse már meg nekem ezt a birka kiképzést, mert különben nem fog nekem hinni senki, hogy a svájciak, még a birkáikat is kiképzik (ez az igazi rend és fegyelem). Kacagott és mondta, hogy először ő is megdöbbent és azt hitte, amit én, de valójában ott van egy kis törpekutya és a kutyának mondja a juhász a parancsokat és a kutya tereli a birkákat. És tényleg ott volt az eb...

 A víz kib...ott hideg volt, ahogy belementem rá két percre már nem éreztem se a kezem, se a lábam. Kénytelen voltam nagyon gyorsan úszni, hogy meginduljon a vérkeringésem, ne hogy befagyjon a vérem. Senki nem volt rajtam kívül a vízben- az egész Genfi tó csak az enyém volt. És mivel ilyen csókolózós idő volt: sütött a nap, de nem volt meleg- szóval jó volt valakivel összebújva csókolózni, mármint gondolom, mert hogy nekem ebben nem volt részem, viszont a part tele volt csókolózó párral. Szóval egy lélek sem foglalkozott velem, ezért eléggé meglepődtem, hogy valaki a nevemen szólogat, miközben éppen elértem a kakasnak nézett, ám a valóságban teljesen pelikánnak kinéző szoborig, azaz fél távig. A napozós munkatársam volt az, felült a biciklijére és megnézte, hogy tényleg elúszom-e addig. Mondta, hogy nem hiszi el, hogy valaki ennyire hideg vízben tud ennyit úszni.

Az úszás után teljesen felfrissültem, ami nem is jött rosszul, mert előző este egyetlen percet sem aludtam- ezt majd a regényemben írom meg, hogy mivel telt az éjszakám... Szóval szépen visszasétáltam az egyetemre, ahol még továbbra is bent volt az egyik kedvenc kollégám. Mivel ő legalább annyira örült, mint én, ezért gyorsan berohantam az irodájába és megmutassam neki a vizes hajamat és elújságoljam, hogy mekkora fenegyerek vagyok, hogy úsztam, és még Mr. Sporty kollégánk is megdicsért, hogy nem semmi a táv ilyen hideg vízben. Erre kiderült, hogy ő is uszott legalább akkora távot, mint én, csak ő két órával előbb... Hát úgy tűnik ő nyert, viszont mindketten megemeltük a tétet és megbeszéltük, hogy hétfőn együtt megyünk úszni az ebéd helyett, egyébként addigra a víz le fog hűlni az előrejelzés szerint 15 fokosra. Mivel mindketten elég bavarderek (ez a második kedvenc francia szavam a trottinette után)  vagyunk szóval elkezdtünk mindenféléről cseverészni. Na jó azért egy svájcival olyan nagyon mindenféléről nem lehet, szóval a szokás köröket tettük: sport, adózás, egészséges ételek (beleértve a sajtokat és a biocsokoládékat is), vonatjáratok és bürokrácia. Szóval éppen a csúcsnál voltunk, azaz a svájci bürokráciáról zengett nekem ódákat, amikor nálam egyszer csak elpattant egy húr. Már korábban eldöntöttem, ha még egyszer nekem egy svájci arról papol, hogy mennyire rohadt jó az ő bürokráciájuk, akkor baromi részletességgel el fogom mesélni az én tapasztalataimat a svájci bürokráciáról, ami köszönő viszonyban sincs az övékével. Nekem a svájci bürokrácia rengeteg álmatlan éjszakát, sírást és gyomorgörcsöt okozott, összevissza beszéltek, elrontották a dokumentációt. Szóval, abban a pillanatban, ahogy abbahagyta a német és a francia bürokrácia ócsárolását, akkor kihasználva a lélegzetvételnyi szünetét el is mondta a tapasztalataimat. Erre az volt a reakciója, hogy a svájci a bürokrácia a svájci állampolgárok számára működik jól, te bevándorló vagy, a svájci bürokrácia feladat kettős: a svájci állampolgárokat segítse, a bevándorlókat pedig akadályozza, egy kerítést képezzen, hogy ezzel is védje a svájciakat. A te példád is arra jó, hogy alátámassza, mennyire jól betölti a svájci bürokrácia a második funkcióját is. És amikor azzal érvelt (persze csak azért csinálta, hogy felhúzzon, és tovább tudjunk vitatkozni- legalább is nagyon remélem) hogy mi sem megyünk más országokba kivándorolni, szóval ide se jöjjenek mások. Akkor mondtam neki, hogy ennek azért van oka, elég vicces lenne a hírek között olvasni, hogy a svájciak tömegesen vándorolnak ki Albániába a jobb élet reményében...

Na és, hogy az övé legyen az utolsó szó, azt mondta, egyébként van egy kivándorlási hullám a svájci farmerek körében, akik a nehéz munka miatt (amivel hegyek miatt itt szembekerülnek) Oroszországba mennek gazdálkodni a lapos részekre. 

Hát erre nem mondtam semmit, mit mondta volna- vagy azt, hogy nem hiszem el, vagy vajon azt is kivándorlási hullámnak hívják, ha 10 svájci ideiglenesen kimegy az országból, vagy gyertek hozzánk is lakosságcsere program keretében, a laposságot tudjuk garantálni.

Életem első siklóernyőzése előtti nap egy általam és az egész világ által is elismert demográfussal ebédeltem együtt az egyetemen, ahol dolgozom. Elmeséltem neki, hogy másnap ejtőernyőzni megyek, amire az volt a reakciója, hogy én ezt megtehetem, mert még nincs gyerekem. Ez végülis egy újabb mini diszkrimináció a gyermektelenekkel szemben, de erről nem nyitok vitát. Csak nem értem miért gondolják azt a gyermekes társaink, hogy a gyermekteleneknek senkiről sem kell gondoskodniuk. Meg ha életről van szó, az ugyanazt jelenti minden ember számára, ebben biztos vagyok függetlenül attól, hogy van-e gyereked, vagy nem.

Meg egyébként marha abszurd azzal érvelni, hogy azért nem halhatok meg, mert nekem gyerekeim vannak, akiről gondoskodnom kell, mert akkor én gyermektelenként azzal érvelhetnék, hogy nekem meg még ennél is több feladatom van ebben az életben, mert még meg is kell szülnöm, vagy éppen örökbe kell fogadnom a vágyott gyerekeimet és utána fel is kell nevelnem őket. Egy szó, mint száz siklóernyőzni mentem attól teljesen függetlenül, hogy vannak-e gyerekeim, lesznek-e, vagy nem lesznek. 

...egyből felkapott minket a szél, szóval kb. öt méter futás után mi is a levegőben voltunk. Az első dolog, ami történt, hogy felcsúszott a rajtam lévő három pulóver és éreztem, hogy ki van a derekam és fázik. Amikor Anthony megkérdezte, hogy milyen érzés, hogy érzem magam, akkor azt gondoltam, várjon már egy percet, amíg úgy ficánkolok, hogy meg tudom magamon igazítani a ruháimat. Amíg ezzel nem végzek –én addig ugyan meg nem tudom mondani, hogy milyen érzés. Szép lassan sikerült lejjebb húznom a rajtam levő három pulcsit, így tudtam egy picit élvezni a tájat. Ami egyébként tényleg elképesztően szép, tényleg ritkán érzed azt, hogy alattad vannak a hegyek, így már csak azokra a nagyon távoli hófödte csúcsokra kell féltékenynek lenned, amelyek azért érezhetően még mindig magasabbra nyúlnak, mint amilyen magasan te repülsz. Az egészet egyébként nem is repülésnek érzed, hanem lebegésnek. Én egyfolytában kalimpáltam a lábaimmal, élveztem, hogy semmiben, de semmiben nem tudom őket beverni.

Anthonyval fönt a levegőben próbáltunk néhány dologról beszélni. Amikor kiderült a számára, hogy szociológus vagyok, akkor megkérdezte tőlem, hogy mi a boldog élet titka. Először fogalmam sem volt, hogy vajon ő milyen logikai kapcsolatot lát a boldog élet és a szociológus lét között, mert én ugyan semmit. Utána rájöttem, hogy az itteni munkatársaim többsége valamilyen szinten a jólétet kutatják. Én azonban nem ilyen boldogság szociológus vagyok, így azt kellett rá válaszolnom, hogy nekem tényleg fogalma sincs, de szerintem valószínűleg ő már tudja ezt a titkot, neki mégiscsak az a munkája, hogy a hegyek felett repdes. Ekkor azt mondta, hogy mindig mindenkinek van problémája, nahát ezzel aztán tényleg nem mondott nekem újat, de azért kíváncsi voltam, hogy egy svájci siklóernyős oktatónak vajon milyen problémái lehetnek. Viccesen mondta, hogy komoly problémái szoktak lenni a széljárással. Valami ilyesmi válaszra számítottam és nevettem. Utána jelezte, hogy viccelt és az igazi problémája az az, hogy... (ezt nem írom, nem lenne tőlem fair kibeszélni mások magánéletét, főleg úgy hogy posztoltam róla képek a facebook oldalamon).

Egy olyan jó harmincperces röpködés után végre elkezdtünk lefelé szállni. Jó a siklóernyőzés, de 30 perc bőven elég belőle, mert már fáztak a kezeim, folyt az orrom és zsebkendő hiányában, kénytelen volt beletörölni az orromat a kölcsönkapott kesztyűbe. A leereszkedés viszont nem történik annyira lassan, mondjuk egyáltalán nem ijesztő, de pikk-pakk és lent vagy.

Hát itt szombat óta borongós esős idő van és hideg. Nagyon úgy néz ki, hogy nem fogok már úszni a Genfi tóban (Lac Léman). Pedig nyáron ez volt a sportom: rendszeresen úsztam, hetente kb. kétszer. Habár a helyiek ezen rendszerint nevettek, amikor azt mondtam, hogy sportolok, mégpedig rendszeresen úszok a tóban. Ugyanis az itteniek nem úsznak a tóban, csak megmártóznak a futás után, hogy utána ne izzadjanak az irodában. (Egyébként le is tusolnak a mártózás után). Az úszás az azt jelenti náluk, hogy elmennek az uszodába. Amikor rákérdezek, hogy miért nem a tóba úsznak, akkor látom a fejükön, hogy azt gondolják, hogy te totál hülye vagy, ilyen baromság hogy jut valakinek az eszébe, hogy a tóba úszni. Most elképzelem, hogy a balatoni ismerőseimtől megkérdezném, hogy hol szoktak úszni nyaranta, akkor az ő fejük attól torzulna el, hogy azt feltételezem, hogy az uszodában járnak a Balaton helyett.

Szóval, amikor továbbra is hülyén nézek ki a fejemből (ebben egyébként jó vagyok), mert továbbra sem értem, hogy miért nem jó a tóba úszni (főleg úgy, hogy egyáltalán nem kell 200 métert befelé gyalogolnod, hogy ne érjen le a lábad, mint a Balatonunkban - kb. 10 méter és elmerülsz) akkor kivétel nélkül azt a választ kapom, hogy ott nem lehet mérni, hogy mennyit úszol. Ami szerintem egyébként baromság több okból is.

(1) Mi a csudának kellene mérni, hogy mennyit úszok. Annyit úszok, amennyi jól esik. Ezek szerint a helyiek ezzel nem így vannak.

(2) Ha viszont minden áron ilyen teljesítmény-kényszeresek, akkor is lehet mérni, csak ők még nem jöttek rá az alternatív módokra. Egyrészt az időt lehet mérni, másrészt ki lehet nézni egy célt, nekem például van egy kakasos szobrom, ameddig mindig elúsztam. Ha kirobbanó formában voltam (megjegyzem az azért ritkán volt) és nem nagyon hullámzott a víz, akkor kétszer is megtettem a kedvenc strandomtól a kakasos szoborig a távot.

Több szállal is kötődöm a Lac Lémanhoz, mivel sokszor randiztunk. Na jó mondjuk a három hetes intenzív francia kurzus idején, volt egy kis mosolyszünet, de így is legalább tizenötször úsztam a tóban. Ez idő alatt (1) megfejtettem egy titkot és (2) felfedeztem egy új sportot és (3) sokat morfondíroztam földrajztudományi kérdéseken (ami azért a részemről nem rossz teljesítmény).

I. TITOK: Sokáig nem érettem, hogy miért van az, hogy a kakasos szobor felé úszva mindig ki tudom kerülni a hínárokat; visszafelé, akár mennyire úszok befelé a tó közepe felé, állandóan belém akadnak és összekarmolnak. Nos, ez azért van, mert a hínárok eldőlnek, mégpedig a kakasos szobor felé, ezért oda úton egyszerűen átúszom felettük, úgyhogy észre sem veszem, viszont visszafelé kikerülhetetlen a beléjük gabalyodás.

II. ÚJ SPORT: Vízalatti sziklamászást az én nevemhez kell majd kötni. Úgy fedeztem fel, hogy a kakasos szobor felé tartva van egy hely, ahol állandóan beverem a lábam a sziklába, úgyhogy előtte 10 méterrel le sem ér a lábam a tóba, viszont ott azon a helyen sziklák teremnek. Így az első komoly combbeverés után (sajnos attól, hogy a víz alatt vagy ugyanúgy fáj, ha bevered a combod a sziklába, mint víz nélkül) felfüggesztem az úszást és átmászok a sziklákon egyébként ez roppant veszélyes sport- csak haladó falmászóknak javaslom)

III. FÖLDRAJZTUDOMÁNYI FEJTEGETÉSEIM: Mivel láthatóan sokkal magosabbak azok a hegyek, amik a Lac Léman körül vannak, mint pl a Badacsony, ezért nem befelé úszok a tó közepe felé, hanem hosszanti irányban, mert félek a túl mélytől. Mivel azt gondolom, hogy összefüggés van a tó körüli hegyek mérete és a tó mélysége között. (feltételezve, hogy a hegyek nemcsak úgy kinőnek a föld felszínéből a tó körül, hanem ott a mélyben folytatódnak). Valószínűleg igazam lehet, mert most megnéztem a Balaton legmélyebb pontja 11 méter, a Genfi tó legmélyebb pontja pedig 310 méter (majd azért alkalomadtán konzultálok erről a nézetemről egy földrajztudóssal is).

I have just read a very boring paper which tested the rational model of work-family conflict hypothesis and the job strain model hypothesis using multivariate analysis, published in a very high ranking journal. The authors got a surprising result: single mothers report no more overload than do their married counterparts. I suppose that they were not able to explain their surprising result since the last sentence of their paper is “As one mother noted, “Half my problems walked out the door when he left.”” It was worth reading it, I have learned a lot. :-)